Ugron Nóra: Széljegyzetek a szarvas nevéhez

„Néma gyereknek az anyja sem érti szavát.” Ez volt a baja. Ebben a buta közmondásban benne volt minden baja. Olyan világban szeretett volna élni, ahol mindenki érti még a néma gyereket is. Magyarázkodás nélkül. Mindig bízott is benne, anélkül hogy sokat gondolkozott volna fölötte, hogy valamilyen különb és rejtelmesebb megértés köti össze az egyik embert a másikkal, mint a szavak és a cselekedetek.

Ottlik Géza: Iskola a határon

1.

A szarvas kísérteties mozdulatlansága, amikor a szemembe néz, és észrevesz, én ijedtemben csak megremegek a másik szoborrá dermedt feszült éberségén. A tekintetek másodpercnyi találkozása, mély történelem, megnyíló idő, szólít valamit lent a hűvösben, én is feszítem ügyetlen kezeim, de ahogy belerezdül és továbbugrik, hogy csak a meghajló fűszál maradjon, a földben dobbanó visszhang, mindhiába, nem tudok utána lendülni, pedig egy másodperc töredékéig elhitette a felszálló pára mögül felcsillanó fekete szempár, hogy összetartozunk, hogy engem hív a rétre, gyermekláncfűhöz érinteni az orrunk.

Egy fenyőkkel festett tájkép nagytotáljában üldözött és üldöző vagyunk, pedig érzem, hogy hívsz, csak járjuk körül egymást, puha a bőrünk, de hiába, nem érinthetlek, láthatatlan pisztolyt festenek kezembe, ilyen a humán romantika, csak a vadászatot kívánja.

A fehérfarkú szarvasok kísérteties mozdulatlansága, amikor az elejtett tollad koppan a padlón, és összenézve mindketten összerezzenünk. Elugrik ez a pillanat, mint a tavalyi erdőben a szarvas. De hívtál? De jöjjek?

2.

Egész nyáron követni akartam őket, mint a gyerekkori nyomkeresős kalandregényekben, próbáltam hangtalanul a közelükbe lopakodni, de mindig, még mielőtt az első ág megreccsent volna a talpam alatt, rám néztek, amikor átléptem a láthatatlan határt, elszaladtak.

Az ösvényen, a kanyar mögül szembejött velem, megtorpant, nézett, és mielőtt elkezdhettem volna a szokásos felderítőutam manővereit, elindult felém, én ijedtem hátráltam, néhány lépéssel odébb megálltam, le nem véve a szemem róla, megállt ő is, de éppen amikor bátorságra kapva felé indultam volna, előrelendített fejjel, kíváncsian ismét lépdelni kezdett az irányomba, most már néhány métert, gyorsan távolodtam, hátat is fordítva, de magamat győzködve mégis visszanéztem, megálltam, és kényszerítettem magam, hogy közelebb menjek, de elfogott a rettegés, rájöttem, ha közelítenék, akkor sem lassítana, már rohantam, míg ő határozottan, fejét felszegve ügetett.

Miért követ egy rénszarvas?

3.

A havas erdei úton ketten pihennek. Amint megpillantják közeledő autómat, beszaladnak a fák közé. Nem ismerjük egymást. Attól kezdve minden reggel azt remélem, hogy újra látom a hosszú, inas lábakat, ahogy eltűnnek a lombok közt.

Ha leülök írni neked, különböző fajú szarvasok jutnak eszembe, akikkel már találkoztam. Ez nem metafora, nem te vagy olyan, mint ők. De a hozzátok való viszonyomban van valami hasonló. Elképzelhetetlen, hogy megbízzon a közeledő autóban egy vadon született jávorszarvas.

4.

Egy sötét erdőben vagyunk, alig lehet belátni a fenyők ágai közé. Nem tudom eldönteni, hogy otthon ez, menedék, vagy ismeretlen tekinteteknek kiszolgáltató csapda. Megöleltél. Kinyújtottad a jobb karod, és szorosan magadhoz húztál. Kunyhó vagyunk a kísérteties tisztáson, ahová ki-be járnak, ahol egymást kergetik a szelek. A lemenő nap vízszintes, vörösarany sugarát megtöri és kitakarja a fenyves, az égig érő koronák mögül sötét felhők gomolyagai derengenek csak a szürkületben. Nem lehet eldönteni, hogy a tisztás vizenyős talajába süppedve itt maradhatunk a korhadásig, vagy a következő pillanatban már menekülni kell. Úgy ver a szívem, érzem, beleremeg a mellkasom. Mi van, ha megtörténik a lehetetlen, és egy szemvillanásnyi ideig belátunk az óriásfenyők közé. Akkor lehullanak a fellegek, kiszáradnak a fák, és meghalunk. Eleresztesz. Nem mozdulok, leomlik a kunyhó. Elhagyjuk a tisztást, sietve haladunk el az illatos, dús virágoktól roskadozó legyezőfüvek, vézna cickafarkak és a közöttük lecsorgó esővíz táplálta ér mellett. Beszippantjuk az otthon nedvességét, kiérünk az ösvényre, és a végtelen közös pillanatból csak ez a kép marad. Akkor egyszer összetartoztunk, álmomban.