Czigány Domonkos: A gyárajtó

Közepes léptekkel haladt. Lépései hosszát tevékenységéhez igazította most is: kavicsot rugdalt. Ez a legmegfelelőbb taktika, könnyen tudott rövidíteni, ha kellett, vagy éppen nyújtani lépésein, hogy úgy jöjjön ki, hogy baljával – a gyengébbik lábával, ahogy korábban az edzéseken nevezték: a támaszkodóval –, pontosan a kavics mellé tudjon állni. Jobbjával pedig továbbpöckölni azt.
A felszín nehezítette a dolgát. A gyár udvarát durva betonnal borították valamikor, és a homok meg a cement arányát szembetűnően elhibázták: a beton szétporlott, és mindenütt kitüremkedtek a bumfordi kavicsok, melyek lehettek volna akár apróbbak is, ha nagyobb gondot fordítanak a feladat elvégzésére. Amit rugdalt, az is ezekből a nagy betonlapokból vált ki korábban. Talán az eső mosta ki.
Miután egy fűcsomón félrepattant, a gyár ajtaján koppant a kavics: vasajtó, erősen rozsdált már, az anyag néhol elvékonyodott, de a zár erősen tartott. Mintha az érintkező felületek egymásba oxidálódtak volna.
Ez a zártság, a bomlás megtartó ereje, érdekelte. Az ajtófélfa réseiben és a fal beugróiban moha tenyészett. Alakzatuk összetett volt és szinte kiismerhetetlen, mint a román tengerparton elszaporodott zöld algák leszármazási vonala, mely talán egészen a Fekete-erdőig nyúlt vissza, és a csatornáknak, valamint a holtágaknak köszönhetően kapcsolatban állt e mohákkal is.
Az ajtó mögött hatalmas tér üreslett, több emeletnyi belmagasság. Kitört ablaktáblák törmeléke a földön, értelmezhetetlen hulladék minden sarokban. De nem ebből a szempontból érdekelte az ajtó. Az épületbe be lehetett jutni a másik oldalról is, ahol a kétszárnyas kapuról rég leverték a láncot, és ahonnan lassan, egy szűk folyosóról lehetett megközelíteni a hombárnyi, üres csarnokot – és onnan, onnan olyan volt a belső tér, mintha kívülről nem lenne körbejárható; ha kint a betontáblákon lépked, akkor nem ugyanazt a részt veszi az észlelés keretei közé, vagy legalábbis nem ugyanannyira.
Önmagában érdekelte az ajtó, melynek kezdeti állapotát könnyen meghatározhatta volna a felhasznált anyagok és az elkészítés módja szerint. Érezte a lemezek vastagságának, a felhasznált vaspántok és csavarok beillesztésének jelentőségét, de úgy látta, elsőnek a használók kifejtette hatást kell számításba venni. Hogy jól láthatóan a városba telepített, a tervszerű iparosítás idején átcsoportosított munkaerő használta, hogy akik korábban földek mellett éltek, növényként bántak vele. Nem úgy gondozták, mint a gyár gépeit: szigorúan és rutinellenőrzésekkel; hanem időt hagytak neki.

Leült az ajtóval szemben, hátát egy beton virágosládának támasztotta.  A láda alján némi sár gyűlt össze, melybe apró, elszáradt levelek keveredtek, ezenkívül semmi más nem volt, csak a szögletes árnyékok szigorú mintája. Combjára helyezte a szükséges dolgokat, és sodorni kezdett. A papírt hosszában félbehajtotta, csigát tekert, majd az ajkai között tartotta a felgöngyölt kartont, míg felcsípett némi dohányt, és lazán összegyúrta, füvet morzsolt, aztán összekeverte a kettőt, és a papírba hintette.
A tippet csak akkor helyezte a cigaretta végébe, amikor a dohány már nagyjából összeállt. Vigyázott, nehogy túlgyúrja, akkor borzasztó nehéz lenne szívni aztán. Ez mindig a dohány nedvességétől is függött, meg a fűmorzsák elhelyezkedésétől, és ha kellett, mutatóujjával eligazgatta a darabokat. Aztán, amikor lassú, ringató mozdulataival sikerült becsippentenie a papírt saját maga és a csiga közé, végignyalta a ragasztócsíkot, és lezárta a cigit. A betonperemen lekopogtatta, a túlnyúló papírt pedig lecsípte.
Rágyújtott; miközben szívta, lenn tartotta és kifújta a füstöt, a gyárépületet nézte. Próbálta szemügyre venni az egész homlokzatot, hogy annak viszonyában nézze az ajtót. A falról hullott a vakolat, a téglák közül pergett a malter, az ablaktáblákon elmaszatolódott a por, vagy repedések futottak rajtuk keresztül. Arra gondolt, hogy az ajtó már nem bírja sokáig, hamarosan kimállik a helyéről. Ha lenne itt egy lelátó, nézni lehetne és fogadni, hogy a kint tenyésző gyomok törnek-e be előbb a belső térbe, vagy onnan bentről jutnak ki hamarabb a kúszónövények és telepszenek meg a még félárnyékos helyeken.
Elképzelte, ahogy a megszűnt ajtó helyére fekszik; háton: a felső teste kint, a lábait pedig benyújtja a gyárcsarnokba; vagy fordítva, hason és fejjel befelé. Megvárja, amíg a bőre elvékonyodik, és a bordák meg a beton összeérnek.
Hátrahajtotta fejét, az égen nem volt semmi, azonban a szeme sarkából látta a környéket körbezáró dombokat. Ennek a helynek saját mikroklímája lehetne, jutott eszébe: a régről itt maradt vegyszerek körforgása, ahogy kölcsönhatásba lépnek a gyomok és a fűcsomók ciklusaival. Lecsapódott fertőtlenítőpára és cementpor keverékét szívná magába a teste, és a pórusaiba illeszkedő spórák ebből nőnének tovább. A külső gyomok és a belső kúszónövények a gerince mentén csapnának össze.
Elnyomta a cigit. Lassan körbenézett, a csikket a betonládába ejtette. Tekintetével a kavicsot kereste, melyet korábban rugdalt. Nem értette, hogy ki lehetett az, aki utolsóként kulcsra zárta a gyárajtót, amikor elment. Talán nem tudta, hogy nem jön már vissza, képtelen volt munkások nélkül elképzelni ezt a helyet. Vagy még csak nem is gondolt a spórák vándorlására.