Tamás Kincső egyperces novellái

Az igazgató

Esős volt a június, de szombatra kisütött a nap, aki tehette, kirándulni ment a családdal, vagy legalább kisétált a kéthetente megszervezett kézműves vásárba. A vásárosok belakták a frissen lekövezett sétálóutcát és a városka központi terét. Egyik sarkon a színház, másikon a híres gimnázium, egyik szegélye a park, másikon különféle boltok sora, ír kocsma, cukrászda. A cukrászda előtt fagylaltozó, a fagylaltozó teraszán a színházigazgató két kisfiával, feleségével. Az igazgató fiatal, jóvágású férfi, a felesége szőke, csinos színésznő. Az igazgató kalandjairól híres, Ágnes, a feleség, a türelméről.
Bicikli áll meg az asztaluk mellett.
– Sziasztok! – veszi le kobakját a fiatal nő. – Akkor tizenhetedike, igaz?
– Ági, Kinga, Kinga, Ági – mutatja be egymásnak a nőket az igazgató. Ágnes mosolytalan arccal nyújtja a kezét a két gyerek közül kiemelkedve. Kinga kissé megdőlti a biciklit, hogy elérje a hideg, puha női kezet, anélkül, hogy le kelljen szállnia.
„Micsoda egy fapina, nem csoda, hogy a férje állandóan félrekalimpál” – gondolja Kinga, a leendő társulattag.
„Micsoda közönséges kis nőcske” – gondolja Ágnes, a sokat tűrt feleség. „Nehogy azt higgye, egy morcos sárkány vagyok, bassza meg, inkább vágjunk jó képet az egészhez.” És végre elmosolyodik.
– Tizenhét. El ne késs!
– Értettem, főnök! – húzza fejébe a biciklis sisakot a nő, igazít a kesztyűn. – Nem is zavarom tovább a családi fagyizást. Szép hétvégét nektek!
– Kedves kis csaj – néz a távolodó biciklis után Ágnes. – Tehetséges?
– Az lesz – kanyarít nyelvével az olvadó fagylalton a színházigazgató.

Reményeink

A tetoválómester rágyújt egy újabb cigarettára. Előtte a sokadik sör, de a szorgalmas pincér már elvitte az üres üvegeket, így első ránézésre a nő félreérti a helyzetet, és jobb híján leül az asztalához. Mire világossá válik számára, hogy a tetoválómester meglehetősen részeg, már úrrá lesz rajta a kocsmai tehetetlenség, vagy inkább a hazamenni nem akarás, vagy csak fogva tartja a nyíló ajtó reményteli nyikorgása, hogy hátha belép valaki érdekes, vagy valaki, akit ő érdekel…
– Ez az egész nagyon érdekes, és, ha jobban belegondolsz, olyan bonyolult, hogy felfogni is nehéz.
A nő bólogat. A férfi féloldalvást háttal ül a bejárati ajtónak, a nő féloldalvást szemben. A férfi tudomást nem véve a körülötte lévő emberekről, érkezőkről, távozókról, a bárpultnál rendelőkről, a toalettre sietőkről, magába temetkezve mondja kevés szavával, ami neki abban a pillanatban a legfontosabbnak tűnik: hogy a sors kifürkészhetetlen.
– Mert ha belegondolsz, és elindulsz valamerre, gondolsz valamit, érted, gondolsz valamire. Honnan tudod, hogy az igaz? Ez a kérdés…
A nő fiatal, egyedülálló. Nemrég hagyták el, szíve összetörve. Nem találja a helyét. Már a fogast nézegeti, amin a kabátja, kendője lóg, hogy most kellene felkapni magára és elrohanni ebből az időnyelő, dohányfüstös semmiből, amikor ismét nyílik az ajtó. És belép Ő. Elegáns, fekete, háromnegyedes posztókabátban, két másik nem kevésbé elegáns, de nála idősebb férfi társaságában. Szép, daliás termetű, ahogy álmában rendre megjelenik. Álmában mindig mosolyog is, titokzatosan, sármosan. Ellenállhatatlanul. Most nem mosolyog, csak röviden körbenéz, majd határozott léptekkel elindul egy nagyobb asztaltársaság felé, akik már ülnek egy ideje. Valami kiállításra jöhettek, vagy színházi előadásra, csupa elegáns ruha rajtuk, józan, feldobott tekintetek. Négyen ülnek, két nő és két férfi, mindenikük rendelt valamit, többnyire egy pohár bort vagy teát, amit lefödött üvegpohárban, mézespogácsával szolgáltak fel.
És Ő, aki szó nélkül, magyarázat nélkül és váratlanul kisétált az életéből, mindazok után, ami történt, és amire nem tudott nap mint nap nem gondolni százszor és ezerszer, napközben, de főleg álmatlan éjszakákon, Ő lehajol egyik nőhöz, és megcsókolja!
„A feleség!” – hasít a nőbe a felismerés, és azonnal ismerőssé válik az arc, amit annyiszor látott a képeken, órákon át nézegette, és próbálta megfejteni, mit rejt a mosoly, a tekintet, mennyi van még abban a kapcsolatban, és vajon mennyire erős a közös múlt.
– És mindig, amikor azt hiszed, hogy igazad van, valójában tévedsz… – folytatja gyötrő eszmefuttatását a tetoválómester, de a nő már nem hallja. Nézi, ahogy Ő széket kerít egy másik asztaltól, leül a bájos, babaarcú felesége mellé, kissé izeg-mozog, és néha lopva feléje pillant, de igyekszik feloldódni a társalgásban. Isznak, nevetnek, kortyolják a forró teát, elfogynak a kerek mézespogácsák, és Ő egyre kevesebbet pillant a tetoválómester asztala felé. Tán nem érdekli, kivel ül? Nem féltékeny egyáltalán? A nő még ül, és bólogat, néha röviden válaszol, hogy a távolból úgy tűnjön, mintha fontos megbeszélnivalója lenne egy idegen férfival. Míg egyszer csak úrrá nem lesz rajta a türelmetlenség, elkapja a kendőjét, kabátját a fogasról, a magas bárpultnál megáll egy percre, fizet, majd széles ajtónyitással kilibben. Kopog cipője alatt a járdakő, visszhangzik az épületfalakról. Nem néz hátra, de fülel nagyon, hátha lépteket hall maga mögött. Lába már alig érinti a járdát, hogy ne kopogjon, minden idegszála utánasiető férficipők zaját keresi.
A kocsmában a tetoválómester egy magányosan iszogató törzsvendég személyében új hallgatóságot talál. Ő rendel egy pohár bort. Hátradől a fonott karosszékben, végre fellélegezhet.

A sértett útitárs

Éjjel álmomban meglátogatott az autóm. Lehangolt volt, egyenesen szomorú. Számonkérő hangon szólt hozzám, mint aki évek óta némán viseli a sérelmeit. Most kifakadt.
– Emlékszel – kezdte egészen halkan, elcsukló hangon – emlékszel, hogy milyen szép voltam?
Emlékeztem, hogyne. Az ember álmában emlékszik a legkönnyebben. Szerettem volna, ha nem folytatja, vagy ha legalább nem kezdi ennyire az elejéről. De az autóm kíméletlen volt, engem meg fogva tartott az alvás bénultsága. Nem tehettem mást, hallgattam, csukott szemmel, szótlanul.
– Úgy hoztak neked az autószalonba, hogy egész karosszériámat fólia védte, érkezésem után pedig hosszasan mosdattak, töröltek, a legfinomabb rongyokkal, a legkíméletesebb szerekkel, míg teljesen meg nem tisztítottak. Csupán két helyen maradt rajtam védőfólia, a hátsó külső sárvédőkön. Meg is kérdezted akkor, miért marad az ott. Emlékszel? Ha terepen megyek, oda csapódnak a kerékről felpattanó kövek, kavicsok, magyarázták, ez így van kigondolva, az a réteg ott marad. Kissé elfogódottak voltak mind, csodálták a tervezőimet, a vonalaimat, az újdonságokat, melyekkel jöttem, s amihez foghatóval még a márkakereskedésben nem találkoztak.
Ismét felidéztem hát azt a napot, van annak már tizenkét éve, hogy először találkoztam kedves útitársammal. Újra átéltem a találkozás örömét, de a felelősség félelmeit is. És rögtön utána ismét szégyenkeznem kellett.
– És hogy vigyáztál rám! – folytatta. – Micsoda harag volt benned, ha valamelyik felelőtlen családtag rosszul pakolt be, az elmozduló műanyagláda pedig megkarcolta a csomagteret. Mennyi vigyázás és utánajárás az első években! Kis ütés a lökhárítón, és rendelted az újat. Lefestették, nem talált a színe, újrafestetted. Emlékszel?
Emlékeztem. Szívesen fogadtak mindenhol a szép új autóval, szerettek dolgozni rajta.
–  És most? Nézz rám! Meg nem tudom számolni, hány rozsdafolt…
Hangja kezdett elcsuklani. Tudtam, hogy mindjárt sír. Azt is, hogy az egyre terebélyesedő rozsdafoltok jobban zavarják, mint az, hogy fél éve lyukas az ablakmosó tartálya, emiatt állandóan koszos a szélvédő. Az antennánál befolyik az esővíz. A géderek meglazultak, a műanyagok kimocorogtak a helyükről, a lábtörlők elkoptak. A rágások. Némelyik ősszel, a csuda tudja, hogyan, de bejutottak az egerek, és megrágtak benne ezt-azt, érthetetlen módon a kettőről négy kerékre kapcsoló műanyag gombot.
Elmondta az egereket is. Végighallgattam. A vége prédikációba fordult, mint hajdan anyám beszédei, amikor úgy gondolta, nem tanulok eleget, és soha nem lesz egy rendes szakmám.
– Hogy a kötelező biztosítást meg az útadót kifizetjük, és húszezer kilométerenként elviszel olajcserére, az bizony édeskevés ahhoz képest, amit tenned kellene, hogy jól érezzem magam. És te is magad bennem! Még csak tizenkét éves vagyok, autóban ez már nem fiatal ugyan, de még nem is olyan öreg, hogy kivágjuk az egészet a szemétdombra.
Elhallgatott. Reméltem, hogy ennyi. De nem.
– És még rá is gyújtottál! Ha nyitott ablakkal, de akkor is. Miért? Minek?
Azt a néhány szál cigarettát igazán megbocsájthatta volna nekem. Elég volt. Úgy döntöttem, inkább felébredek. Éppen olyan fájó ez, mint a nők öregedése. Csak arról napvilág nem lehet beszélni.