Mértékegységeink

Biztonság és veszély határán találjuk Mécs Anna első kötetének szereplőit. A novellákban változatos helyzetek és életkörülmények vázolódnak, de a nézőpont (lányok, nők egyes szám első személyű beszéde) és a fókusz nagyjából ugyanaz. A szerepek, az identitás eldöntésének kényszere, a vágyak vagy a gyerekkorból hozott emlékek határozzák meg sok esetben az eseményeket, illetve az ezekhez társuló szorongások, komplexusok és viszonyítási pontok, amelyek a család, a vallás, a társadalom állította normák, s ezek interiorizálódott szólamainak termékei.

A precizitás és az ökonómia ezeknek a szövegeknek a legjellemzőbb formai-nyelvi sajátossága, amely azért fontos és működhet jól, mert ezzel a feszességgel azt a feszültséget is színre viszik, amely a kimondott és ki nem mondott, az elfojtott érzések, feldolgozatlan események és körülmények sajátja. Olyan tapasztalatokon mennek keresztül ezek az elbeszélők, amelyekről önmaguk számára is nehéz lehet beszélni, s ezért néha nagyon flegmatikusak, és ironikus szűrőn keresztül közvetítenek, sokkal inkább egy-két vonást kapunk, amiből épp felismerhető egy helyzet, azonosítható egy probléma. Egy génhiba miatt túl magasra növő unoka nem illeszkedik bele a nagyi elképzeléseibe, aki ezért egyfolytában szidja őt, egy nő öngyilkos anyja hiányával és emlékével küszködik, egy másik folyamatosan amiatt szorong, hogy édesapja valamikor meg fog halni… apákhoz, anyákhoz, nagyszülőkhöz és párokhoz fűződő viszonyokról szólnak a történetek, és az önkép változásairól ezek függvényében. Nem traumabeszédet mímelnek a szövegek, ahhoz töredezettségük túl megszerkesztett, túl kiszámítottan adagolnak – ez a módszer először, másodszor hatásosan gyomorszájon vág és megigéz. Az utolsó néhány sor mindig felforgat – klasszikusan nevezhetnénk csattanónak, de talán mégsem teljesen az: a szöveg fokozatos feszültséghalmozódásával párhuzamosan erősödik annak előérzete, hogy valami balul fog elsülni – főként miután a kötetet habzsolva, jó néhány történeten túl vagyunk –, az viszont mégis mindig meglepő, hogy hogyan. Mindig lezárul egy lehetséges út, ellehetetlenül egy opció, kisebb-nagyobb veszteségérzetekkel. Talán két-három esetben zárulnak a novellák valamiféle önmegtalálással, felszabadulással (Fogyás, Nem). Szóval n-edszerre már beletanulunk a képletbe, akkor már várnánk valami mást is, mert sok tud ez lenni egyszerre egymás után s mégis néha kevés. De nem jön más, mert ezek a viszonyok és nem-viszonyok ilyenek, Mécs Anna láthatóvá teszi őket, a határhelyzeteiket, még ha helyenként nagyon groteszk és elrugaszkodott dolgok is szerepelnek (például néptáncmozdulatokra alapozó Kodály-fitnesz, hallottbúcsúztató szertartás, melynek során az elhunyt egy jól dokumentálódott színészen keresztül szól még utoljára a gyászolóihoz stb.), nem olyan képtelenségek, amelyek ne következhetnének logikus vonalon társadalmi-piaci berendezkedéseinkből. Mécs Anna tehát jól sűrít tágabb kontextusokat is anélkül, hogy túlterhelné a mondatokat, viszont a Gyerekzár darabjai felkeltik az érdeklődést az iránt is, hogy novellánál nagyobb struktúrában vajon hogyan mozgatná mindezeket.

A történetekben a test az egyik legmeghatározóbb identitáskomponens – akár túlárad, akár összezsugodorik. Mindegyik elbeszélőt és a szereplők nagy részét is foglalkoztatják a saját formái, gondolkodásmódjuk hátterében ott áll, hogy ez valamilyen szerepre predesztinálja őket. A test valahogy mindig összekapcsolódik az ember milyenségével, sokszor képtelen távlatokig kiterjesztve, mint ebben a mondatban, amelyet a nagyi az unoka fejéhez vág – hiába hat komikusan az olvasó számára, mélyen gyökerező prekoncepciók felszíne: „a rohadt zsidó anyámat, minek nőttem ekkorára, nem elég, hogy a fél országot elcsatoltattam, de még a Gyula is a magamfajták miatt nyomorék.” (Te magasságos – 11.) A Fogyás című novellában az elbeszélő anyja szerint a „költők azok vékonyak, elisszák a testüket, meg éjszakáznak, nem ilyen kényelmes hájpacnik” (43.), másrészt az elbeszélő maga is azonosult valamikor azzal a megfeleltetéssel, hogy „duci lány” egyenlő „kedves, megértő barátnő”. Míg izmos és fitt pasivá edzett egykori barátjánál a változás felszíni („ugyanúgy rágja az életet, mint korábban, csak most nem a hamburgert nagy krumplival, hanem az egészségmániás gittet”), addig a nőnek sikerül önmagát megtalálni, a saját kreatív energiáit felszabadítani az életmódváltással. Olyan novellákban is, ahol nem testképpel küzdenek a szereplők, valamilyen testrészbe összpontosul a probléma fókusza. Például az Évfordulóban a férfi folyamatosan túlbeszéli a párját, elveszi a „nyelvét”, a csók pillanatában például a nő arról fantáziál, hogy kiharapja a másik nyelvét – nem erotika, nem bosszú ez, de kényelmetlenül érzékletesen jelenítődik meg.

Érdekesnek tűnhet, de egyáltalán nem meglepő, hogy az elbeszélők sem tudják túlhaladni, lerombolni a kategóriákat, amelyekből az önértékelési problémáik erednek, hisz ugyanazokkal operálnak, írják le a világuk szereplőit, annyira interiorizáltak. Beszélnek például tipikus nagynéniről, felosztják a világot jogsival rendelkezőkre és nem rendelkezőkre, szexelőkre és nem szexelőkre, menő zsidókra és kis katolikuskákra, jó csajjá válnak. Azt látják, hogy csak ilyenek lehetnek, vagy csak olyanok, s ez őrli fel őket. Van, akinek sikerül egy harmadik, hitelesnek és önazonosnak érzett utat választania, de ennek elfojtásba forduló kudarcára is van példa (Advent). Az interiorizációra való rámutatásként érthető a párbeszédek jelöletlensége, ahogy elsőre nem mindig egyértelmű, hogy kinek a mondatát közvetíti az elbeszélő, a függő beszéd alkalmazása.

A nemek, a nemi szerepek körüli szorongások mindig egy konkrét, esetenként gyakorlati szituációban ütköznek ki, mint például a vezetés (Gyerekzár), egy randiszerű ismerkedés (Függvény), vagy akár valamilyen iskolai szereplés („Apa azt mondta, ne kurválkodjam, egy férfinak fontosabb, hogy ki tudjam hordani a gyereket, mint hogy kívánatos legyen a lábam.” – Advent, 56.) stb. Gyakori az apa viszonylatában történő önmeghatározás, például a Párizs szélén van egy pince című novellában, ahol az apa haldoklása és ebből következő súlycsökkenése kapcsán indul el a kissé absztrakttá váló merengés: „A férfi száznál kezdődik, ezt megtanultam. (…) Honnan tudom majd, mennyit érek én, ha nullával nem lehet osztani.” (39.) Kidomborodik itt egy másik, rejtettebb vonulata a kötet által felvetett problematikáknak: a beteg test, az öreg test és az öregség helye a mindennapokban. Egyértelműen a szorongás forrásaivá válnak, tabu voltuk, a hétköznapi tudatból való kiszorításuk konkrét leképeződése, hogy a nagyapa szó szerint belemászik a kukába, miután a menye már alig tűri meg a házában (A kukába vele). Az is nyilvánvalóvá válik, hogy nem tudunk mit kezdeni a halállal: az orvos fogadott unoka a halott nagyiját látva rögvest elkezdi kipakolni hatalmas testéből a tumorokat, az egyik lány mintha az anyja halálát vágyná, egy ügynökség arra specializálódott, hogy színészeket bújtasson az elhunyt szerepébe, így adva meg a család számára az utolsó búcsú lehetőségét és így tovább.

Mécs Anna jó érzékkel bánik a változókkal és az állandókkal – s különösen tetszik, ahol matekes analógiákkal dolgozik, ezekben az esetekben épp sikerül megállnia ott, ahonnan tovább már erőltetetté válna a párhuzam. „Két teljes élet, hiszen a párosok és a páratlanok is éppen annyian vannak, mint az egészek.” (27.) – alkalmazza az apjától tanult matematikai állítást a kislány, aki szülei válását élete két részre osztásával próbálja feldolgozni. A Gyerekzár megmutatja akár hétköznapi helyzetekben is a töréseket, a kommunikáció félrecsúszásait, a frusztrációkat, amelyek a másokhoz, mások elvárásaihoz való igazodási vágyból vagy épp a „normalitáson” végleg kívül rekedtségből származnak.

Mécs Anna: Gyerekzár, Scolar Live sorozat, Scolar Kiadó, 2018