Kelet-Közép-Európa új bestiáriuma

Sokak számára ismerős a sztereotíp jelenetet, amiben két idős beszélget. Az egyik perceken át panaszkodik a  szűkös megélhetésről, főleg a betegségekről, nyomorról, a másik meg bólogat, a végén azzal reagál: „Na, de a fő, hogy egészség legyen!” Papp-Zakor Ilka új novelláskötete ezt a tipikusan kelet-közép-európai közeget írja meg, vagy inkább tart görbe tükröt neki, hogy nosztalgikusan és keser-édesen bólogathassunk: „Lám-lám, mégiscsak beszél rólunk valaki!”

A tizennyolc novellát magábafoglaló kötet igencsak kirívó darabja az elmúlt évek magyar rövidpróza-termésének. Kapunk benne hideget, meleget, növényt, állatot, Nyugatot, Keletet, szomorúságot, örömöt és mindent átitató maró, sárga cinizmust. Olyan számomra ez a könyv, mint egy modern, kelet-közép-európai antropocén bestiárium, mert noha emberek a főszereplők, mégis olyan emberekről van itt szó, akik valahogy elvesztették félúton az emberségüket, akiken valamilyen misztikus módon elburjánzottak a növényi és állati elemek. Külön alá lehetne húzni az alcímben a szórend fontosságát, ugyanis nem Közép-Kelet-Európáról van szó, kérem, hanem a Kelet-Középről. Ez már jelzi azt is, hogy területileg, ideológiailag merre is mozdul el a szerzői nézőpont és azzal együtt a szövegek. Terjedelmében a kötet rövid, de annál sűrűbb szövegeket ölel fel frappáns, eredeti stílusban megírva. Olyan, mint egy szövevényes mese folyamszerű bővített és jól időzített tőmondatokkal. A humoros részek ügyesen lepnek meg, úgy vannak pozívionálva a szövegekben, hogy elérjék a várt hatást. Ennek az állatkerti sétának azonban csak az érhet a végére, akit nem ijeszt meg, ha egy-egy ketrec mögött a barátaival, szomszédaival vagy akár a saját magával néz majd farkasszemet. Változatos humorát tekintve is, színes, széles skálán mozog az egyszerű cinizmustól a fekete humorig, a meghökkentően mosolygóstól a gyomorforgatóig. A szövegek nyelvezete ugyanolyan, mint a rájukszórt humor. Karakteres ízt kapnak a sorok a fel-felbukkanó, például román jövevényszavaktól és a divatosnak tűnő öreges fogalomzavartól, mert a szövegben ugyanolyan jól mutatnak a  „zsenánt” kifejezések és a „konyhai velúrok”, mint a finnek gőzölgő bográcsában a csípős nemzeti öntudat.

A kötet szerkesztési elvét tekintve kiemelt szerepet játszik a keretes szerkezet. Az első novella (És ne vigy minket) végén a házaló szájából hangzik el, hogy „Néha (…) azt hiszem, hogy ezen az országon már csak az segítene, ha mindenki lelépne nyaralni, napfürdőzni, kiereszteni a gőzt és kipihenni az együttélés fáradalmait”. Ez a részlet az utolsó novellában tér vissza immár valóra váltan, ahol az elsőre poszt-apokaliptikusnak tűnő Budapestről látszólag mindenki elment nyaralni a narrátort egyedülhagyva az állatkertből kiszabadult állatokkal, rejtőzködő itthonmaradtakkal és a turistákkal. Így jelenik meg a kelet-közép-európai térség egyik legégetőbb és mindannyiunk számára jól ismert problematikája: menni vagy maradni? Az utolsó novellában a narrátort, noha várják már Nyugaton a többiek, mégis visszatartja valami és egyszerűen képtelen követni az övéit. Esténként kapja tőlük az üzeneteket, Ő mégsem tud rájuk válaszolni, csak kóvályog az üres utcákon elhanyagoltan, fanyalogva. Az utolsó novella utolsó főszereplője egyedül kell szembenézzen a következményekkel, az ő szemén keresztül érzékeljük ezt a lehetséges valóságot. De vajon tényleg Ő a főszereplő, aki itthonmaradt?

Láthatjuk, hogy nem csupán az állatok és a növények kísérnek minket végig ezen a sétán, mert ha már Kelet-Közép-Európáról beszélünk, persze, hogy kihagyhatatlan a vasárnapi húsleves mellől a családi fészek intimitásában lágyan és ártatlanul búgó pártpolitika hangja. Mindegy hogy rádión, tévén, gazdag fideszes nagybácsin vagy nacionalista nagytatán keresztül, szerintem eléggé ismerősek az utak, amiken keresztül nap mint nap találkozunk a jelenséggel.  A kötet szövegein keresztül még ezeknek a hideg, zárkózott szereplőknek az életébe és mindennapjaiba is képes belemászni. Szinte már irtóznak az emberi kapcsolatoktól, lassacskán mindentől, ami emberi, mégis vannak dolgok, amiknek a hatására nem tudnak immunisak lenni. Ilyen dolog a hatalmi ideológia. „Tartozni azonban kell valahova. Ezért szeretem érezni, hogy magyar vagyok. (…) Egy időben hajszoltam a magyarokat övező előítéleteket és igyekeztem beváltani őket. Csípősen ettem az ételt, lovagoltam és nyakaltam a bort”. (A suszter) Így szól a finn anya, aki a pusztai sztereotípiák zömét szőrén meglovagolva, görcsösen keres magának egy identitást, végül a Magyarországról örökbefogadott lószemű, igazi, fehér magyar gyermek segítségével próbál konstruálni magának egyet, azonban a történet több sebből is vérzik. Rálátásunk van a magyaroknak a saját magukról alkotott képére is, a Himalája-sóban például a kertitörpének olyan „Kiköpött magyar arca van, végtelen szomorúság és rosszindulat”. Ezek a kijelentések valahogy mindenkinek olyan ironikusan természetesek. Szereplőknek, olvasóknak egyaránt. Ha jobban belegondolunk, ha a magyarokra terelődik a szó, büszkén verjük a gyulyásfoltos mellünket, hogy mi márpedig megint világelsők vagyunk, kérem. Azt, hogy az öngyilkosságok számában, azt mindenki tudja, de senki sem beszél róla. Beérjük egy kesernyés mosollyal, aztán minden megy tovább a maga medrében. A tabukat nem szabad piszkálni. Ami még persze kihagyhatatlan, a mesebeli Nyugattal szembeni áhitattal vegyes undor. A Jura Gagarin főszereplője, R. például határozottan ellenszenvesnek és sajnálatosnak tartja, hogy (a fiából) „… az a karrierista anyja és a fantáziátlan Nyugat egy életre kinevelte belőle a szaftos, semmihez nem hasonlítható kelet-európai humorérzéket”, és büszke arra, hogy neki bezzeg sikerült megőrizni a kelet-európai, fehér, keresztény, maszkulin identitását minden idegen és káros hatás ellenére. Tipikusan sajnálják azokat, akik idegenbe’ keresik a kenyerüket, akik alig-alig törik már szent anyanyelvüket, vegetariánusok, migránssimogatók, vagy egyéb eretnek fajtalanságok cinkosai. És mégis. Mégis valami beteges és paradox módon a mutatók szerint egyre többen és többen járogatnak ki, hogy aztán ottfelejtsék magukat a híres no-go zónák Szodomájában és Gomorájában. Papp-Zakor Ilka állatkertjében olyan invazív fajokkal is találkozunk, amik mindezeket a jellemvonásokat rikítóan magukon viselik. Mi meg pirulva somolygunk tovább. Ebben a novellában kiemelt szerepet játszik a nyelv és kommunikáció problematikája. R. fia töri a magyart, az előre begyakorolt témák után pedig a beszélgetések lefulladnak, kínosakká válnak. Azt, hogy a kommunikációs csatorna közte és a fia között sérült, R. a világháló segítségével próbálja meg áthidalni.

A cím a szövegek alapjául szolgáló üzenetet foglalja magába: az utolsó állatkert mi vagyunk. A rövid szövegeket olvasva tanúi lehetünk annak, ahogyan a szereplők lassan elvesztik mindazt, ami eddig valamennyire emberré tette őket. A kötetben megjelenített imaginárius állatkert egy furcsa, modern változata a középkori bestiáriumoknak, ahol a humán és non-humán, reális és imaginárius elemek keverednek: A Zsemleszemű Juhászban megszámlálhatatlan tarka madár lakozik (A történet elkezdődik: A Zsemleszemű Juhász), egy másik történetben a narrátor begóniákat, orchideákat, kikericseket hoz a világra (Egy virágkertészet), a nagymamából csigák, rózsabogarak, darazsak szabadulnak ki (A nagyanya története), a feleség vérfarkassá változva vonít teliholdkor a káposzták között (Lajka). Minden novellában feltűnnek a különböző növények, állatok, melyek mintegy eltéphetetlen kötelékkel ragaszkodnak a szövegek furcsa, paranoiás, roncsolt szereplőihez. Mint egy szecessziós épületen az indák vagy kódexlapokon az állatok, úgy gyarapodnak egyre az olvasás folyamán és veszik vissza lassan a hatalmat az illuzórikus szövegvilágban. A kötet borítóján megjelenített, a város romjai közt imádkozó aknavetős, burkás, antropomorf figura mintegy ebbe a világba kalauzol minket, olvasókat.

Az elbeszélésekben szereplő humánok érzelmileg instabilak, furák, néha szarkasztikusan-ijesztően reálisak. Kapcsolatuk önmagukkal, egymással és a külvilággal egyaránt konfliktusokkal teli, csalóka, nyirkos és sötét, mintha mindenki arra vágyna hogy az önsajnálat elefántcsonttornyában vakargassa az ekcémáját teát szürcsölgetve. Találkozunk a lánnyal, aki eltemeti az anyját és a síron ugrálva eltöri a karját (Kísértettörténet), Vinczéné unalmában annak a házalónak a meggyilkolásáról fantáziál, aki amúgy a viszketését gyógyító főzetet hozná el neki (És ne vigy minket), az introvertált elbeszélő idegesítő lakótársa számára a személyes tér fogalma nem-létező (A cinizmus sorsa Közép-Kelet-Európában), a férj szemrebbenés nélkül hagyja az éjjeleként a káposztásban vonító vérfarkas-feleségét elvitetni a sintérrel (Lajka). Azt, hogy tudunk vagy sem élni közösen egy térben, hol húzzuk meg a határainkat vagy éppen másokéit, a következő idézet foglalja össze legjobban: „Amikor először találkoztunk, hozzám lapította hatalmas, influenzás testét. (…) Én jobban örültem volna, ha csak kezet fogunk” – olvashatjuk az introvertáltnak tűnő elbeszélő siralmait (A cinizmus sorsa Közép-Kelet-Európában). Amennyire testileg-lelkileg inkompatibilis és különös emberekről van szó, annyira válik egyre inkább ijesztőbbé számunkra a velük kapcsolatos fokozatos felismerés, a mindennapok flashbackjei. A szövegekben a régióra jellemző nevetve önpusztító típusok jelennek meg, fognak kézen és rántanak magukkal a talán nem is olyan távoli jövőbe.

A szövegekben megrajzolódó társadalom képe egy baljós, érdektelen társadalomé, amely kétségtelenül megérett a pusztulásra. A kötetet elolvasva felmerülhet a kérdés, hogy vajon tényleg elintézhetünk mindent azzal, hogy hátatfordítunk és elmegyünk melegebb éghajlatra? Tényleg ez a forgatókönyv lenne az, amelyik valóra válik a végén? A megrajzolt szereplők, helyzetek és a zárlat kesernyés szájízt hagytak maguk után, meg egy karakteresen kelet-közép-európai mosolyt. Olyan cinikusat.

Papp-Zakor Ilka: Az ​utolsó állatkert – A cinizmus sorsa Kelet-Közép-Európában, Pesti Kalligram, Budapest, 2018