A magyar anti-ödipusz

József Attila összegyűjtött tanulmányai 1958-ban jelentek meg először, a Waldapfel József és Szabolcsi Miklós szerkesztette négykötetes életműkiadás (1952-1967) részeként. Mint a szerkesztők mesélik az itt recenzált kötetben közölt írások sorsát áttekintő szerkesztői előszóban, a nyolcvanas évek végén „szerencsés módon jelentős mennyiségű kézirattömeget találtak, amely teljesen új megvilágításba helyezte a költő gondolkodói fejlődését”. Ez tette szükségessé egy újabb, immár talán tényleg teljes gyűjtemény összeállítását. Horváth Iván és munkatársai szöveggondozásában 1995-ben jelent meg az 1923-1930 közti termés, de a költő élete utolsó hét évében írt tanulmányai, kritikái, előadásai, jegyzetei és vázlatai – műfajilag is, a közölt szövegek színvonalát és kidolgozottságát tekintve is igen heterogén az anyag – csak idén láttak napvilágot, két vaskos kötetben, több mint 1,400 oldalon. „A tény ismeretében”, írta Bodor Béla 2007-ben (!) a Holmiban, „hogy a prózai írások második kötete az első után tíz évvel még sehol sincs, halkan szeretném megjegyezni, hogy a filológus az az ember, aki talál magának nehézségeket.” A nehézségek végre elhárultak; van minek örülni.

Helyreállították az írások eredeti helyesírását, javították a sajtóhibáit, megállapították a keletkezési sorrendjét, és a kortárs kritikai-kiadási gyakorlatban sztenderdizálódott módszerekkel archiválták a kéziratait. A tulajdonképpeni nóvum, hogy minden eddiginél nagyobb mennyiségben közlik József Attila nagy tanulmányainak a fennmaradt fogalmazványait (a szövegek egy része torzóban maradt és/vagy a költő életében nem jelent meg), és világos eligazítást is nyújtanak e változatok egymáshoz való viszonyát illetően. Azért ilyen irdatlanul hosszú a gyűjtemény – annak ellenére, hogy a költőnek mindössze 64 db írása szerepel benne, köztük pár soros jegyzetek is, és a leghosszabb írás sem több húsz oldalnál –, mert a kutatók részletes filológiai és textológiai indexeket, keletkezés- és recepciótörténeti áttekintést, valamint olvasási útmutatókat is mellékeltek az egyes írásokhoz, kitérve azok életrajzi és történeti kontextusára, tisztázva, mi volt József Attila egyes publicisztikáinak az aktuál(irodalom)politikai tétje, milyen hatást váltott ki a kortárs nyilvánosságban, stb. A kommentárokat húsz irodalmár jegyzi, bár messze a legtöbbet Tverdota, Veres és Bókay Antal, a József Attila-kutatás keménymagja írta. Jegyzetelési protokolljuk egyszerre hat túlbuzgónak és kelt hiányérzetet. Én most csak két megjegyzésre szorítkozom, hogy az olvasónak maradjon türelme a lényeget, vagyis a költő teoretikus munkásságának a mai relevanciáját illető megjegyzéseimre.

A jegyzetek roppant önismétlők. Mivel nem fogalmazódott meg minden egyes szövegről minden egyes szekunder irodalmi említésekor valami megrendítő újdonság (sőt) – a legtöbb jelentős József Attila-értelmező, Szabolcsi, Lengyel András, Agárdi Péter, Tverdotáék, N. Horváth Béla stb., korábbi tanulmányaikban vagy az életműről alkotott átfogó véleményüket érvényesítették az egyes szövegeken, vagy keletkezés- és hatástörténeti hipotéziseket fogalmaztak meg – a 64 írás egyes recepciótörténetének az összefoglaláskor két dolog történik. Vagy azt csinálják a jegyzetírók, hogy újra meg újra elismételik, XY „C” szöveget is hasonlóképp értelmezte, mint „A”-t és „B”-t. Vagy pedig, amikor a kutatócsoport egyes tagjainak a korábbi tanulmányait foglalják össze (szemérmetlenül hosszan), újra felmondják a keletkezéstörténeti ismertetőben, néhány oldallal korábban már tényként megfogalmazottakat, illetve saját eredményeik felől ismertetik a kollektíván kívüli kutatók írásait, elég szúrós megjegyzésekben részesítve mindazokat, akik tévesen ítélték meg „A” és „B” írás keletkezésének a sorrendjét, és így, hibás alapokról bátorkodták értelmezni adott szöveget. Az egyes recepciótörténeteknek így általában az a teleologikus narratívájuk, hogy sok-sok kutató évtizedes tévelygései után Tverdota, Veres et al. munkájának hála végre eljutottunk a jelen kötetben prezentált kánaáni állapothoz, amikorra végre kielégítően tisztázódott a filológiai szempontból kulcsfontosságú két kérdés: hogy az egyes szövegeket mikor és minek/kinek a hatására írta a költő. Az eljárás elég sok ellenszenves önvállveregetést is eredményez a szerkesztők részéről. Egészen bizarr, amikor Tverdota (vagy Veres) egy-egy recepciótörténeti áttekintés során megdicséri Tverdotát (vagy Verest), amiért fontos tanulmányában végre kimutatta, hogy „B” szöveg ezért és ezért előbb keletkezett, mint „A” szöveg – miután a Tverdota (vagy Veres) jegyezte keletkezéstörténetben már elolvastuk, hogy „B” szöveg ezért és ezért előbb keletkezett, mint „A” szöveg. Ehhez képest az már inkább csak bosszantó, hogy miután a kéz- vagy gépirat állapotát táblázatban részletesen katalogizálták, folyó prózában is elismétlik a táblázatba foglaltakat. (Ha ennyire nem számít a papírpazarlás, érthetetlen, miért nem készítettek fogalom- és névmutatót, és hogy miért csak a második kötetben van bibliográfia.)

A másik nagyobb gondom, hogy a szerkesztők nem látták fontosnak összevetni József Attila Hegel-, Feuerbach-, Marx- és Freud-olvasatait, munkáskultúra- vagy pszichoanalízis-fölfogását akkori és/vagy kurrens külföldi elméletekkel, vagyis meg sem kísérelték a nyugati marxizmus hagyományába illeszteni a költő – azzal sok meglátásában egyenrangú – munkásságát. Emögött bizonyára az áll, hogy Tverdota és Veres kizárólag azokat a szövegeket tartja az értelmezés szempontjából relevánsnak, amelyeket a költő bizonyíthatóan olvasott.[i] Ez a provinciális és vulgáris elemzési módszer, ami szerint az irodalmi hatás úgy működne, hogy szövegek vagy személyek közt valami közvetlen kapcsolat jött létre, és az értelmező feladata annyi, hogy ezeket kikutassa, rekonstruálja (pl. hogy József Attila azért élt bibliai allúziókkal, mert egy időben jóban volt XY-nal), pusztán arra jó, hogy a szerkesztők folyamatosan trompfoljanak a korábbi, gyakran tényleg botrányosan nívótlan magyar elemzéseken, ahelyett, hogy József Attila szövegeit az értelmezést felfrissítő dialógusba hoznák azokkal azonos nívójú írásokkal. Más szóval, azt kockáztatják, hogy a hatalmas jegyzetapparátus – a (fontos!) filológiai nüanszok tisztázásán túl – semmivel sem fogja gazdagítani magát a József Attila-recepciót. És félő, hogy a vaskos kiadványt csak azok az irodalmárok forgatják majd, akik hatástörténeti felvetéseikkel további kiigazításokat szándékoznak tenni a József Attiláról az elmúlt évtizedekben összeírtakhoz, nem pedig azok, akik politikai vagy e(szté)tikai inspirációt keresnének benne, és még kevésbé azokhoz a kulturális domináltakhoz, a nemhogy felső-, de gimnáziumi oktatásban sem részesültekhez, akik felé a költő közvetíteni akarta a történelmi materializmust, akiknek a politikai–történeti eszméléséhez segédfogalmakat akart nyújtani. Amire csak ráerősít, hogy a kiadvány jó drága, nehezen kézbe vehető, és nem túl alkalmas rá, hogy a tanárember reggel gondoljon egyet, felkapja, bevágja a táskájába, és magával vigye a tanterembe.

Szó sincs róla, hogy haszontalannak tartanám a szövegek kritikai feldolgozását és kontextualizálását, vagy hogy ne ismerném el a szerkesztők József Attila életművének minden eddiginél teljesebb rekonstruálásában szerzett múlhatatlan érdemeit. Nagyon sokat tanultam a szellemi klímáról, amiben/amivel szemben József Attila dolgozott, az (irodalom)politikai csatározásokról, amelyeket folytatott (N. Horváth Béla a költő a népeikhez és az Új Nemzeti Fronthoz való, finoman szólva problematikus viszonyát explikáló jegyzetei példamutatóan alaposak; egy Kosztolányiról szóló esszé kapcsán Veres András tanulmánya a két költő kapcsolatáról ugyancsak emlékezetes; és a József Attiláról és a magyar kommunista pártról sokak által közösen jegyzett írások szintén nagyon meggyőzőek). A recepciótörténetet olvasva mélyen megmerítkezhettem a Kádár-korszak áporodott, dogmatikus irodalomértésében, ami ha felemelő nem is, de mindenképp tanulságos volt: jellemző, hogy az emblematikus költő ortodox marxista elméleteiből a többség jóformán semmit sem értett, sőt, le is minősítette azokat a líra javára; ide vezethető vissza az a nonszensz, hogy ma sem gimnáziumi tananyag legalább A szocializmus bölcselete (1934), a Magyar proletárirodalom platformtervezete (1931) és Az egységfront körül (1933), amelyek nélkül az olyan hatalmas versek mögötti emancipációs projekt, mint a Külvárosi éj vagy A város peremén (mindkettő 1933) vagy az Eszmélet (1934), alig érthető. Nagyon kérem a magyartanárokat, feltétlenül nézzék meg legalább ezeket, s ha tehetik, olvassák hozzájuk a pécsi filozófus, Bagi Zsolt Az esztétikai hatalom elmélete című könyvét (2017), főleg az említett verseket a tanulmányok tükrében elemző fejezetet, és ne, semmiképp se reprodukálják az egykori elvtársak, polgári költőtársak és Szabolcsi előítéletét, miszerint a költő teoretikus szövegei másodrendűek lennének a lírájához képest, netán nettó sületlenségek – ahogy József Attila szerint a termelő eltárgyiasodását elemző, mesteri dialektikával megírt szövege, az Egyéniség és valóság még kommunista elvtársai szerint  is „bolondgomba” volt. Ugyan.

De visszatérve az iménti gondolatra: érzésem szerint csak akkor nem esnek a tudományos kisajátítás áldozatául ezek a lenyűgözően érdekes szövegek, ha az olvasókban és irodalomtanárokban nem nyomja agyon az érdeklődést ez a lezártság, befejezettség hatását keltő, orbitális méretű kiadvány. Bár ne nyomná. Mert ennél a szöveggyűjteménynél, amelyben végigkövethető, hogyan igyekezett egy autodidakta fiatalember a célzatosan kiválasztott, és hol ügyesen, hol megejtő erőszakoltsággal összeillesztett olvasmányélményeiből történetfilozófiai belátásokra jutni, s ezek alapján magyarázni a körülötte lévő kapitalista világot, a fasizmust és a kommunizmust, a condition humaine-t, hogy harcolhasson a kizsákmányolás és a gyilkos eszmék ellen, és ha a szükség, a politikai szituáció és az igazságérzet úgy kívánta meg, elvtársai, a korszak irodalmi életének dominánsai, akár saját idoljai ellen is – nos, ennél a szöveggyűjteménynél kevés tanulságosabb kötet található a magyar könyvpiacon.

József Attila volt a két világháború közti Magyarország legeredetibb marxista gondolkodója. Annak tekintetében, hogy jelentékeny marxista irodalom vagy filozófia a harmincas években Magyarországon egyáltalán nem született, sajnos ez nem olyan nagy szó, mint szeretnénk.[ii] Egyedüliként igyekezett a művészetcsinálást, s azon belül a költő feladatát, valamint a politikát, s azon belül az osztályharc aktuális állapotát széles társadalmi–történeti totalitás összefüggésrendszerében vázolni. Ez a totalizáló szemlélet, amely keretében saját kulturális tevékenységét is a munkamegosztás horizontján, osztályrelációk figyelembevételével reflektálta, többnyire torzóban maradt filozófiai fejtegetéseiben éppúgy megnyilvánult, mint a didaktikus célzattal készült előadásszövegeiben, a politikai publicisztikájában, az irodalomkritikáiban. Ez a négyféle, eltérő célzatú, más-más közönségnek szóló szövegtípus elvileg különböző absztrakciós szinteket kívánna meg, József Attila azonban nem mindig tartotta a műfaji korlátokat. Kritikáiban is, ha épp nem a tárgyalt szöveg stiláris sutaságain gúnyolódott, nem ritkán messzire elrugaszkodott a tárgyától, hogy a kultúrtörténet-írás materialista mikéntjét fejtegesse, író, olvasó és nem-olvasó kapcsolatán töprengjen (érthető okokból kulcsfontosságú volt a számára, képes-e olvasni a proletariátus a szövegeit, és hogy tisztázza, mit jelent a középosztály által olvasott munkásköltőnek lenni), vagy az írás libidinális ökonómiáját explikálja. (Ehhez lásd a Móriczról, Kassákról és Kosztolányiról írt bírálatait.) És ennek a fordítottja is igaz: történetfilozófiai/antropológiai igényességgel írt műveiben is kitér aktuális politikai problémákra, illetve az őt leginkább foglalkoztató két kérdésre: mi a költő szerepe az osztálytudat kialakításában; mi az ösztönök szerepe a művészetakarásban.

A marxista hagyományban persze nem ritka, hogy a megírni vágyott nagy elméletnek csak a magvai jönnek létre, széthintve publicisztikai vagy kritikai szövegekbe, konkrét kulturális vagy politikai intervenciókba. Nem véletlen, hogy marxista gondolkodók életműve így szétforgácsolódik. Oka, hogy a marxizmus – mint azt József Attila is világosan kifejtette A szocializmus bölcseletében – az idealista filozófiákkal való szakítás értelmében a gyakorlat elmélete és az elmélet gyakorlata, vagyis egyszerre kritikai kultúrelmélet, gazdaságtan, antropológia, tudományos humanizmus és politikai intervenció, amelynek nemcsak hogy a történeti–társadalmi valóságot kell magyaráznia („az anyagi világ változásai nélkül nincsen történés a szellemben, s a termelés története nélkül nem érthetjük meg a kultúrákat.”, írja), de alakítania is kell azt. Tudniillik „[Marx] főműve – a »Tőke« – nem közgazdaságtan, mint sokan hiszik, és nem is a közgazdaságtan kritikája, hanem magának a polgári gazdaságnak a társadalmi öntudatra ébredt ember szempontjából írt bírálata.” Vagyis magának a termelési módnak a bírálata, ám nem morális alapon, ahogy a liberális humanizmus teszi – vagyis nem azért, mert az egyenlőtlenség rossz –, hanem szigorúan tudományos elvek mentén. Ezt a bírálatot azért éppen az öntudatára eszmélő munkásosztálynak kell kimondania, mert egyszerre alanyként és tárgyként egyedül ő képes tapasztalni és felmutatni a kapitalizmus sokat emlegetett ellentmondásait: mivel a munkaerőpiacon áruként, a termelés folyamatában eszközként jelenik meg, de ugyanakkor szubjektum is, ha öntudatra eszmél, így egyedüliként képes viszonyulni az eldologiasodáshoz.

Ennek a – munkásosztály kitüntetett episztemológiai pozícióját megalapozó – dialektikának a szisztematikus kifejtését Lukács György végezte el elsőként fiatalkori főművében, a Történelem és osztálytudatban (1922); József Attila – a hivatkozásai alapján, és elég meglepő módon – ugyan semmit sem olvasott Lukácstól, ám az Egyéniség és valóságban (1932), brutálisan zakatoló, vasszigorral kézben tartott dialektikus logikával, tökéletesen rekapitulálja az alapgondolatot. Így juthat el a munkásosztály arra az öntudatra, írja majd A szocializmus bölcseletében, ahonnan a kapitalizmus rendszere immár nem természettörvényként jelenik meg a számára, mint az elidegenedett (nem pedig eldologiasodott) polgárság számára – lásd az olyan szlogeneket, mint „a gazdaság vak erői”; a „szabad piac láthatatlan keze” –, hanem befolyásolható és alakítható valóságként. Ugyanis „az egész marxi filozófia az emberi öntudat fejlődéséről szól és éppen az a lényege, hogy a tudat kialakulásának adott történelmi föltételei vannak. Az emberiség úgy fejlődik, hogy megváltoztatja környezetét és a megváltoztatott környezet megváltoztatja őt.” Ezért kell a marxista értelmiséginek nagyon gyakorlati mozgalmi kérdésekkel is foglalkoznia, szerepet vállalnia az ideológiai hadviselésben, akár úgy, hogy munkásiskolákban közvetíti az elméletet, akár úgy, hogy politikai publicisztikák és művészeti kritikák írásával napi szintű kritikát folytat. És ezért kell figyelemmel lennie arra is, hogy műve eljusson azokhoz, akiknek a világát magyarázza, és akikkel együtt meg kell változtatnia a világot. „A költő alkot – írja –, és ez nem jelent kevesebbet, minthogy alakitja a világot, az emberi világot, az emberséget azoknak a segitségével, akik a társadalmi munkamegosztás révén mással lévén elfoglalva, ugy osztoznak a költő tevékenységében, hogy müvét szeretettel veszik magikhoz. Mert a mü nem annyira a müvész, mint inkább azok által él, akik szeretik a müvészetet s azért szeretik, mert keresik az emberséget.” A költő értelemszerűen a „diszkurzív hadviselésből” (E. Laclau) veheti ki a legeredményesebben a részét. Ebben a kulturális hegemóniáért vívott harcban nem szembenálló, egymással szimmetrikus erők vesznek részt, ugyanis a középosztály dominanciája ellenében bontakozó munkáskultúra eredetileg nem létezik, csak a harc közben jön létre. Márpedig „ha egy osztály a maga sajátos életérzését nem képes társadalmilag, azaz művészileg kifejezni, akkor erőtlen ahhoz, hogy az egész emberiség nevében lépjen föl a történelem dobogójára.” A költő feladata, hogy szemléletileg is, versben, és teoretikusan is, filozófiaként artikulálja a munkásosztály materiális tapasztalatát. Ahogy A város peremén fogalmaz: „… ő, (az adott világ / varázsainak mérnöke),/ tudatos jövőbe lát / s megszerkeszti magában, mint ti / majd kint, a harmóniát.”

A jegyzetanyagából kiderül, hogy József Attila intervenciói mind a politikai, mind pedig az irodalmi mezőben többnyire rendkívüli értetlenséget, nem ritkán haragot szültek. Fegyelmezetten kicsiszolt hegeliánus-marxista terminológiájával és őszintén átérzett osztályszolidaritásával olyan beszédmódot és szempontrendszert érvényesített, amely nemcsak hogy a korszakban volt példátlan, de még a Kádár-korszak jeles irodalmáraiban is, akiknek pedig igazán illett volna beszélniük a dialektika lingua francáját, leginkább ellenérzést váltott ki. Hogy kikezdhetetlen emancipatorikus elkötelezettsége politikai éleslátással párosult, a korviszonyok közt nagyon nagy szó. Ez az az időszak, amikor a magyar irodalmi élet olyan kitűnőségei, mint Babits, Füst Milán, Kosztolányi, Márai vagy Szerb Antal, minden polgári–humanista jó szándékuk ellenére a világon semmit sem értettek abból, hogy mi zajlik körülöttük.[iii] És ők még így is azok a példaértékű értelmiségiek, akik nem szédültek a fasizmus karjaiba, mint olyan kitűnőségek, mint Szabó Lőrinc, Németh László, vagy a népiek többsége.

A moszkoviták direktíváihoz igazodó, vagy opportunista, vagy egyszerűen rémületesen bárgyú kommunista párt szűklátókörűsége, a szociáldemokraták bágyadtsága, a liberális-konzervatív elit önféltése, valamint a népiek rohamos fasizálódása (Gömbös, majd Imrédy mellé való besorolása) miatt 1933 után bárki próbálta volna megfogalmazni a korszak politikai kulcskérdéseit a baloldalon vagy a centrumban – ha egyáltalán… –, nem állt a rendelkezésére olyan fogalmi keret, amely lehetővé tette volna a megfelelő kidolgozást.[iv] A kulcskérdések a következők voltak: Miért nem billent át az 1929-ben válságba jutott kapitalizmus szocializmusba, mint Marx (a korszak felfogása szerint) prognosztizálta? Miért nem tudta kiaknázni a kommunista mozgalom a krízist? Miért nyert tömegtámogatást a fasiszta ideológia a munkások körében? Miért kívánják munkások tömegei, saját anyagi érdekeiknek ellentmondva, a tőke uralmának helyreállítását? Miért vágynak emberek a saját kizsákmányolásukra? Miért hódoltak be fasiszta agitátoroknak, miért érik be nacionalista mitológiákkal, miért mondják föl a munkásszolidaritást? Hiába választotta el már Marx és Engels A német ideológiában a gazdasági folyamatokat (a bázist) az azokat torzítottan prezentáló Államtól/törvénytől és ideológiáktól (ezt nevezi majd a hatvanas években – politikai és ideológiai mezőből összetevődő – „szuperstruktúrának”, L. Althusser), hangsúlyozva, hogy önmagukban a gazdasági folyamatok nem magyarázzák meg adott társadalom (vagy társadalmi cselekvő) önmagáról (vagy a társadalomban betöltött szerepéről) alkotott képét, vagyis hiába igazították ki előre a társadalomfejlődés és a „lét meghatározta tudat” alatt színtiszta gazdasági predetermináltságot értő olvasatokat (mint József Attila helyesen írja, „Marx gondataiból egy kukkot sem értenek” azok a marxisták, akik mindenütt anyagi érdekeket keresnek), bináris alapmodelljük mégsem magyarázta meg, hogyan lehetséges élvezet és érdek ilyen fokú elválasztása, vagyis hogy miért ilyen mámorosan lengetik munkások tízezrei a karjukat a nagytőke bérencének látott Hitler előtt, ahelyett hogy a szocializmus megteremtésén munkálkodnának.

József Attila 1933-tól kezdődően igyekszik teoretizálni ezeket a kérdéseket. Ekkoriban írja nagy tanulmányait a termelő termelési eszközzé dologiasodásáról, az elidegenedésről, a marxizmusról mint filozófiáról, a munkáskultúra megteremtésének fontosságáról, a marxista értelmiségi feladatáról.[v] Ekkorra datálódik Az egységfront körül című politikai intervenciója is, amit röviden szeretnék összefoglalni.[vi] A rendkívül kiélezett helyzetben, Hitler hatalomra jutásakor született publicisztikában József Attila rámutat a szociáldemokraták és kommunisták közti harc politikai kontraproduktivitására. (A szocdemeket szociálfasisztának deklarálva ehhez a harakiri-szerű harchoz Sztálin adta ki a direktívát. A páratlan politikai vaksággal megáldott német kommunista szervezetek még ekkor is inkább szövetkeztek a nácikkal, mint a szocdemekkel.) Hangsúlyozza, hogy nem létezik sem a kommunisták „forradalmi ugrása”, sem a szocdemek „békés belenövése” a szocializmusba, mert „a szocializmus megvalósítása a gyakorlati feladatokat betöltő munkásmozgalomnak az eredménye lesz”, aztán rendkívül határozottan leszögezi, megelőlegezve a munkásautonómiát megvalósító 68-as baloldali mozgalmak, elsősorban az olasz operaismo majdani elméleteit, hogy semmiféle munkásképviseletre nincs szükség, ennélfogva – kérem az olvasót, most figyeljen – maga a pártok szintjén megvalósuló egységfront is illúzió, ugyanis éppenhogy akadályozza a munkások tényleges öneszmélését: közömbösíti őket, elidegeníti a politikacsinálástól: „Úgy gondolom, hogy a munkások föllépése egy üzemben tiszta mosdóért és törülközőért a munkások tudatától – vagy mint mondani szokták: ideológiai zavarosságától, illetve ››álmarxizmusától‹‹ stb. – függetlenül út a szocializmus felé; míg ››egységfrontért‹‹ vagy más eszményi, ideális célért való harc sem az eszmény megközelítésére, sem gyakorlati, tehát valóságos előny kivívására nem alkalmas. Az egész osztály egysége úgy valósul meg, ha nem érte küzdenek, hanem olyan célokért, amelyekre nézve már konkrét egység található a munkások között. […]  Mindvégig a munkásságnak az akcióiról van szó, tehát olyan akciókról, amelyeket maguk a munkások hajtanak végre, nem pedig olyan megbízottaik, akiket az érdekelt munkások nem vonhatnak közvetlenül felelősségre.” (Kiemelések az eredetiben.) Aligha meglepő, hogy a kommunista párt kevéssel a cikk megjelenése után kizárta a soraiból.

De még Az egységfront körül sem tudott filozófiailag elszámolni a fenti kérdésekkel, „mindössze” nagyon határozott reálpolitikai állásfoglalást artikulált annak tekintetében, hogyan lehetne megelőzni a készülő katasztrófát. Cikke kudarca és a fokozódó válság hatására József Attila a „nemzeti szocializmus” programját próbálta megalkotni, mint a fasizmussal versenyképes ideológiát, de az ezt fejtegető írásának még a publikálásától is elállt, feltehetően Szántó Judit unszolására; persze egy ilyen elgondolás sem lehetett volna magyarázat a fasizmus térnyerésére, legfeljebb (életveszélyes) ellenszer.

A kérdések egységes tárgyalását lehetővé tevő nagy gondolat, József Attila briliáns intuíciója, csak 1936-ban fogalmazódik meg – persze előjelei elszórtan már korábban is megjelennek –, jellemző módon egy Hatvany Bertalan Ázsia lelke című munkája kapcsán írt kritikában. Íme: „Egész nemzetközi irodalmunkban sehol egy olyan mű, amey kifejtené a szocializmus filozófiáját, nem állapodva meg az ideologikus változások gazdasági és osztályharci magyarázatánál, hanem fölvetve az ideologikus beállítódások belső szükségességének a kérdését általában is. Minden új ideologia [sic!] eddig csak úgy jelentkezett, mint a kapitalista ideologia megértése. Természetesen meg kellene értenünk és értetnünk az összes adott ideologiákat […] Erre a szerepre azonban csak akkor vállalkozhatik a szocialista szellemiség, ha elfogadja a Marx óta keletkezett új tudományt, a pszichoanalizist. Lévén az ideologiák lehetségének és alakulásának kérdése azonegy a lelki és elmebetegségek keletkezésének kérdésével. […] „Az eszmék csak azt a társadalmi formát teszik, amelyben az emberek ráeszmélnek [az agressziós és azokkal ellentétesen ható ösztönökre].” (Kiemelések tőlem.) Azt, hogy a társadalmi helyzet és lelki ökonómia (belső szükségletek) összefüggéséről, azaz a termelésben/politikában való részvétel libidinális befektetéseiről számot nem adó marxizmust a freudi pszichoanalízissel kell ötvözni, először Wilhelm Reichnél fogalmazódik meg (a húszas évek végén), ám az osztrák terapeuta megelégedett annak hangsúlyozásával, hogy a nemiségnek és a neurózisnak szerepe van a politikai preferenciák kialakulásában, míg József Attila (aki bizonyára ismerte Reich írásait) a teljes marxi történelemfilozófia korrekcióját kívánta elvégezni. A torzóban maradt főmű, a Hegel – Marx – Freud (1937) megfogalmazásában: „Szocializmus éppúgy nincs, bár a termelési eszközök fejlettsége és a termelő erők megkívánják a gazdasági fejlettségnek ezt a formáját, ahogy nincs teljes orgazmus a mai ideges emberek koituszában, bár a nemi szervek fiziológiai kifejlettsége és az egyén ösztönei megkívánják a nemi egyesülésnek ezt a fejlett formáját. Az általánosan elterjedt női és férfifrigiditás és a pszichikailag föltételezett impotencia elmélete szolgál annak magyarázatául, hogy a szocializmus megvalósitásának tárgyi, technikai feltételei mellől miért hiányoznak e megvalósitás anyagi, lelki előfeltételei.” József Attila bírálata szerint Marx racionális tudatokat tételezett, és nem számolt vele, hogy a felnőtt és gyermeki én közti viszony feszültsége miatt neurotikus ember ösztönkésztetései felülírják a társadalmi pozíció alapján megelőlegezett, gazdasági vagy ideológiai természetű érdekeket. Márpedig a kapitalizmus adott fejlődési fokán mindenki neurotikus. A szövegben vázlatosan kidolgozott társaslélektani modellt, amely nem meglepő módon Magyarországon semmiféle visszhangra nem talált (a magyar kultúra a marxizmusnál már akkoriban is csak a freudizmustól irtózott jobban), a magyar költőtől persze teljesen függetlenül majd Adorno, Horkheimer és amerikai társaik ültetik át a gyakorlatba a negyvenes évek végén, hogy aztán 1950-ben publikálják a máig érvényesnek tartott elemzéseiket az autoriter (tekintélyelvű) személyiségről; igaz, a kutatások konzekvenciáit levonó briliáns tanulmányában, A freudi elmélet és a propaganda mintázatában Adorno a paranoia, a narcizmus, a hiszterizálás és az idealizáció fogalmait is játékba hozva magyarázza a populizmust[vii], míg József Attila, akinek megfelelő szakirodalom híján nincs kéznél még a tömegpszichológia, a populizmus és az autoritarizmus fogalma sem, megrekedt a bázis–szuperstruktúra kettősét a kortünetként érzékelt neurózis és a frigiditás személyiséglélektani blokkjával történő kiigazításánál, és szociológiai tényanyag híján kissé mitizálta is az elméletét, nagyjából a Totem és tabu Freudjának a stílusában. Ettől még ez a gondolatkísérlete is nagyon korszerűnek hat – gondoljon bele az olvasó, milyen szokatlan (és tanulságos) lenne, ha valaki egyszerre pszichoanalitikus és történelmi materialista magyarázatát adná az Orbán-rezsim tömegtámogatottságának. Hozzáteszem: a Lukács-iskola és -óvoda legjobbjai sem éltek a kapitalizmusról és a létező szocializmusról adott leírásaikban freudi szempontrendszerrel; így hogy a marxizmus és a freudizmus ötvözése a társadalomanalízisben – a Frankfurti Iskola és a poszt-strukturalizmus nagyjából egyidejű, rendkívül gyümölcsöző eljárása – mifelénk mindmáig (finoman szólva) ritkaság.

Ám ez nem minden.

József Attila ugyanis, pl. Adornóékkal ellentétben, egy a főműhöz írt jegyzetében fordítva is megismétli a mutatványt, vagyis Freudot is kiigazítja Marxszal. Ez a kísérlet még kidolgozatlanabb, de így is a költő legbriliánsabb spekulációja. Nagyon kérem, olvassák el a kötet 1368. oldalát. Ez az eddig lappangó szöveg a modern magyar kultúra egyik legnagyobb pillanata. Röviden összefoglalom. A költő szerint Freud azt gondolta, a neurózis mögött az ösztönkésztetéseket elfojtó fölöttes én áll. Ebből az előfeltevésből következik, hogy – amint a közkeletű vélekedés tartja (így pl. Freud mellett Reich is) – a forradalom idején vagy a fasizmus örvén addig tudatosan elfojtott ösztönök törnek elő, megreped a civilizáció burka, és elszabadul a pokol. Ám József Attila szerint téves előítélet, hogy az elfojtást valami tudatos mechanizmus „csinálná”. Ugyanis „ösztönt csakis ösztön tarthat elfojtásban”. Semmiféle öntudatosan gyakorolt morál, racionális önfegyelem, kiművelt emberfő nem avatkozhat be a libidinális ökonómiába. Minden politikai ideológia csak ösztönerők kicsapódása, projekció. „A psziche oldaláról determináltat, és a reális valóság oldaláról determináltat a véletlen kapcsolja össze s így voltaképpen a szükségesség egésze a véletlenen nyugszik. Aminthogy a véletlen nem »szükséglet kielégítésére« szolgál, hanem a szükséglet teremtésére. Marx szimbólikája szerint is a termelés (mely megfelel a libidó ökonómia szerint elhelyezkedő ösztönöknek) teremti a szükségletet.” A vágy nem a kielégülés hiánya, hanem maga is produktív. A szükséglet-termelés a kapitalizmusban leállíthatatlan és szabályozhatatlan, hiszen a fogyasztási imperatívusz éppen erre, a vágy-ökonómia folyamatos kibillentésére épül. A szükséglet/szükségesség a véletlenen nyugszik: kalkulálhatatlan és kielégíthetetlen, mert minden pillanatnyi kielégülés azonnal átcsap további termelésbe. A libidó ökonómiája folyamatszerű, akárcsak az árutermelés, és nincsen vége sohasem, nem ér nyugvópontra. Kapitalista keretek közt ezért nem kezelhető a neurózis. A forradalom, ha eljön, a libidinális termelést kell hogy átkódolja; Deleuze és Guattari nyelvén, nem a politika moláris, hanem a metapolitika molekuláris szintjén megy majd végbe.

Jászi Oszkártól Lukácson át Kerényi Károlyig semelyik magyar kiválóság nem közelítette meg annyira a cutting-edge nyugat-európai szociálpszichológiát, mint az autodidakta ferencvárosi proletárköltő ezzel a villanásnyi hipotézisével.[viii]

Bibó István nevéhez szokás kötni a korszak legeredetibb magyar fasizmuselméletét, és kétségtelen, hogy a rendszerváltás előtti reneszánsza idején, amikor utoljára zajlott élénk szellemi élet Magyarországon, ez fejtette ki a legnagyobb hatást. Nincs most itt helyem összevetni a két konstrukciót, de legalább jelezni szeretném, miért tartom a Hegel – Marx – Freudban felskiccelt, és József Attila többi írásából rekonstruálható alapokat hasznavehetőbbnek, mint amiken a nagy demokrata gondolkodó hisztéria-modellje nyugszik – vázlatos összevetésük a mai politikai gondolkodásunk szempontjából is elég tanulságos.

Bibó társadalomfilozófiájában figuratíve megtestesített, személyiségjegyekkel felruházott rétegekről, népekről, államokról beszél, mégsem alkot ezekről a figurákról tényleges tömeg- és személyiségmodellt, vagyis nem tudjuk meg, pontosan kicsodák ők, és hogyan szenvedik el a közös hisztériát, egyáltalán hogy mi is az a lelki ökonómia, ami válság idején fölborul. (Bibó nem Freud alapján dolgozik; hisztéria-definíciója híján van minden modern pszichoanalitikus megalapozásnak.) Elmélete szerint az állami óriás és a közösség között (és talán közösség és egyes egyén között is? vagy a közösség az egyének puszta összessége?) egyfajta konstans kölcsönös azonosulás van: az állami zavar a közösségben is nyugtalansággal jár, és viszont. Ezért, hogy a demokrata gondolkodó számára a demokrácia válságának egyedüli kezelési módjaként egy felelős, racionális és semleges társadalomirányító elit megalkotásának a szükségessége merül föl: ez a tiszta ész mintájára fölfogott bürokrácia pártatlan fölöttes énként mintát adna a közösségnek, mederbe terelné indulatait, elcsitítaná a háborgását. (Lukács ugyanilyen reprezentatív vezető szerepet szánt a Történelem és osztálytudatban a Pártnak. Ezzel számolt le Az egységfront körül.) Ezen a ponton nyilván az olvasó számára is világos, miért tűnik József Attila hipotézise felől ez a modell meglehetősen naivnak. Ő ugyanis nem gondolta, hogy a politika egyfelől a pártoknak az állam fölötti irányításért folytatott belpolitikai harcát, másfelől pedig az államok megtestesítette nemzetek külpolitikai harcát jelentené. Ezeket a szavakat, hogy állam, párt, bel- és külpolitika, jóformán le sem írta. A vágytermelés metapolitikai mikroszintjén gondolkodva bizonyára absztrakciónak tekintette volna Bibó madártávlati makroszintjét. Így a költő sem azt nem gondolta, hogy az egyének lelki háztartásában különösebb szerepet játszanának történelmi nagyelbeszélések – legfeljebb akkor, ha az egyén ilyesmiről fantáziál (akkor viszont meg kell tudni mondani, mégis miért csapódnak le évtizedekre visszanyúló történelmi sikerek, sérelmek, kudarcok, a szomszéd államoktól való félelmek az egyén lelkében hisztériaként; viszont az ösztönök a mikroszinten zajló harcához képest ez esetben is csak másodlagos projekcióról van szó) –, sem azt, hogy a politikai szuperstruktúra hatékonyan lecsapolhatná a munka és a fogyasztás materiális valóságában nap mint nap felkorbácsolt libidinális fölösleget; arra csak a mozgalom, a költészet és a szerelem képes. Ahogy egy levelében írja, egészen foucault-i/deleuze-i nyelven: „A pszichoanalizis freudi formájában a neurótikusok ödipuszvallásának a theológiája.” Aki valós neurózisok ellen akar küzdeni, ne történelmi és politikai fantazmagóriák, hanem a kapitalizmus termelte ödipális struktúrák ellen küzdjön.

József Attila összes tanulmánya és cikke, 1930-1937. Szerkesztette Tverdota György és Veres András, sajtó alá rendezte Sárközi Éva. L’Harmattan, 2018.

[i] Erre abból következtetek, hogy Miklós Tamás József Attila metafizikáját (1988), ami igen jelentős újraolvasási kísérlet volt megjelenésekor – a heideggeri hermeneutika szűrőjén át tárgyalta az akkor hozzáférhető teoretikus életművet –, így sűrűn szóba kell hozni a recepciótörténetben, reflexszerűen azzal diszkreditálják, hogy József Attila soha egy sort se olvasott Heideggertől. Ha viszont a korpuszhoz szervesen, nem csak dokumentumszerűen tartozik hozzá a recepciója, nem világos, miért ne olvas(hat)nánk azt Heidegger felől is, vagy hogy miért ne lenne érdekes megkonstruálni a József Attila–Heidegger kapcsolatot, továbbá – és mindenekelőtt – pedig hogy miért nem éppen az az értelmező dolga, hogy minél több összehasonlítást végezzen el, például József Attila és általa nem is olvasott marxisták költészet-, kultúra- vagy politikai cselekvés-felfogása kapcsán.

[ii] Lukács ifjúkori főműve, a Történelem és osztálytudat 1922-ben jelent meg, következő jelentős műve pedig, A fiatal Hegel csak 1938-ban készült el, már a Szovjetunióban. Kassák elméleti szövegei sosem nyertek tényleges marxi szövegismereten alapuló, valódi filozófiai megalapozást. A kommunista párt agya, Révai József saját bevallása szerint ezt a komplett évtizedet azzal töltötte, hogy Moszkvában  kidolgozza a népi-nemzeti kommunizmust – ennek gyümölcse, a magyar irodalom történetét nagyon világos politikai program jegyében újraíró Marxizmus és magyarság és Marxizmus és népiesség majd 1947-ben jelenik meg, és válik a Párt oktatáspolitikájának máig ható ideológiai alapkövévé. A jegyzetanyag és Fejtő Ferenc visszaemlékezései szerint József Attila hozzá, Szép szó-beli szerkesztőtársához fordulhatott a marxizmust illető útmutatásért, ami azért meglepő, mert a szociáldemokrata Fejtő korabeli, szociáldemokrata–humanista publicisztikájának a színvonala alulról súrolja József Attila írásaiét. A fasizmus térnyerésével számot vetni igyekvő marxisták közül József Attilához mérhető munkát egyedül Justus Pál, a Rajk-perben állítólagos trockizmusa miatt elítélt költő-teoretikus végzett, de A szocializmus útja, valamint Plehanovról, Marxról, Engelsről írt tanulmányai csak 1945 után jelentek meg.

[iii] Tanulságos József Attila nagyívű szociálpszichológiai és társadalomtörténeti fejtegetései, vagy az antifasizmus elleni harc érdekében „baloldali összefogás” helyett a munkások mellett lándzsát törő Az egységfront körül, netán a polgárságot filozófiailag értelmező A középosztály és a vajúdó világ mellé tenni olyan klasszikus, kétségkívül roppant elegáns, finom és tetszetősen megkomponált írásokat, mint Az írástudók árulása, a Könyvek és ifjúság elégiája, a Marcus Aurelius, az Egy polgár vallomásai vagy a Füst-naplók; megrendítő, hogy utóbbi szövegek képtelenek érdemi módon reflektálni a tömegmozgalmakra, hogy milyen görcsösen ragaszkodnak a rendkívül sematikus „humanizmus” versus „barbárság” dichotómiához; hogy kizárólag a kárukra történő kulturális átrendeződésen siránkoztak, anélkül, hogy hajlandók lettek volna nem civilizatorikusan elrendeltnek látni saját pozíciójukat, a „szellemi elitet”, hanem viszonyba állítani a többi osztállyal.

[iv] Az egyetlen, aki a korszakban nem marxista alapokon, de nagyon is példamutatóan explikálja a válságot, természetesen Bibó István, de ő majd csak 1942-44 között írja meg jelentős művét, az Európai egyensúlyról és békérőlt. (Mivel hat évvel volt fiatalabb József Attilánál, kríziselméletüket nagyjából egyidősen írták.) Bibóra lentebb visszatérek.

[v] Nem is sejtette, hogy elvtársa, Antonio Gramsci ezzel egyidőben milyen hasonló problémákat fogalmaz meg, nála egy fokkal absztraktabb és egyénibb nyelvezettel, az olaszországi Turi városának börtönében. A Börtönfüzetek négykötetes, több mint háromezer oldalas olasz kritikai kiadásból, a nyugati marxizmus egyik alapművéből magyarul még válogatás sem létezik (egy nagyon vékonyka és kétes megbízhatóságú kötet létezik 1949-ből). Ismét szeretném jelezni, hogy a marxista gondolkodók jelentősége – internacionális hagyományról lévén szó, amelynek alkotói nagyon hasonló kérdésekkel viaskodtak/viaskodnak – csak egymással összevetve mérhető föl, és értelmezésüket is az ilyen párhuzamok analizálása élénkíthetné meg.

[vi] A bővebb elemzéshez lásd Tamás Gáspár Miklós írását

[vii] Magyarul Thalassa 2006, 2-3. A szöveg megtalálható a neten; kérem az olvasót, ha teheti, olvassa el: látni fogja, milyen zavarbaejtően illenek a Trump- és Orbán-típusú politikusokra a fasiszta agitátort elemző Adorno-passzusok.

[viii] Az elmélet szóró szóra megelőlegezi G. Deleuze és F. Guattari a Mille plateaux-ban (1982) szintén Freud és Marx alapján kifejtett (a kapitalista termelést már a skizofrén személyiséggel összekapcsoló) modelljét.