Hát ez meg hogy lehet? (Jan Philipp Reemtsma: Bizalom és erőszak a modern társadalomban)

Jan Philipp Reemtsma német tudós és aktivista 2013-as kötete tavaly jelent meg magyarul. Kétségtelenül hiánypótló mű, mint arra szöveg vége felé haladva egyre hangsúlyosabbá váló kritikai reflexiója is rámutat, az erőszak, mint olyan, az erőszak fenomenológiája máig kidolgozatlan maradt. A magyar bölcsészettudományban reneszánszát éli a hatalommal, elnyomással, a huszadik század beköszöntét követő, máig tartó tragédiasorozattal és úgy általában a társadalommal (vagy társadalomelméletekkel) való foglalkozás. Gondolhatunk itt Agamben hatalmas népszerűségére, a leginkább a holokauszthoz kapcsolódó traumaelméletekre, a kommunizmus máig tartó, az erdélyi irodalomban pedig kifejezetten az elmúlt két évtizedre hangsúlyossá váló feldolgozására, a sorozatos Marx-konferenciákra. Az ezen körbe tartozó elmélet és az irodalom fősodrainak viszonya mellett nem mehetünk el a helyzet ironikus[1] voltára reflektáló mosoly nélkül, hiszen a marxizmus elmélete és gyakorlata legkésőbb a II. Internacionálé óta markánsan más utat vett, így az államszocializmus emlékezetéhez kötődő művészeti alkotások, illetve az azzal szintén számot vető, Marxra nagy mértékben alapozó társadalomkritikák szinte más univerzumot jelentenek.

Az erőszakról ír hát Reemtsma. A fentiek tükrében látszik, hogy egy ideje ezt a témát táncoljuk körül, ez szövi át tudományos és irodalmi életünk jelentős területeit, ugyanakkor az erőszakkal való konkrét foglalkozástól valahogy visszariadunk. Annak nem instrumentális vetülete a patologizálás és a kísértetiesség ködébe vész, mint erre a szerző már a bevezetésben rá is mutat. Kiindulópontja, ahogy ez a fentebbiekből sejthető, radikálisan eltér az erőszak bevett megközelítéseitől: nála az erőszak alapvetően testi, hiszen a fenyegetettség érzése a testi fenyegetettségre vezethető vissza, az ember így testivé redukálódik (143). Három erőszaktípust különböztet meg, a lokatív (tehát az alanyt valamilyen más cél viszonylatában elmozdítandóként kezelő), raptív (tulajdonképpen az erőszaktétel), illetve autotelikus (pusztító) erőszakot – ezek nyilván nem tisztán önmagukban állnak. Lényegi kijelentése, hogy az erőszakos cselekedetek soha nem – mint ahogyan más tettek sem – pusztán instrumentálisak, magának az erőszaknak az elkövetése is mindig a cél része. Az évezredek óta tartó zsidóüldözésnek nyilvánvalóan nem praktikus célja van, hanem az erőszak végrehajtása az elsődleges cél (és sokszor a korábbi erőszak tényével próbálják legitimálni a későbbit), ahogyan az sem lesz terrorista, aki ugyan hisz egy ügyben, de nem szeret fegyverekkel rohangálni és nem vágyik rá, hogy élet és halál ura legyen.

A központi fogalmak értelmezésének egyik fő eszköze a tág értelemben vett esettanulmányozás. Reemtsma az irodalom tudósaként is működött, így egyéb irodalmi példák mellett Shakespeare darabjai – legfőbbképp a Machbet – például központi szerepet töltenek be, ezek mellett a mórok kiűzésétől a harmincéves háborún át a ruandai mészárlásig számos példát vizsgál az író, Hirosima és Nagaszaki, a szovjet államszocializmus és a Harmadik Birodalom pedig újra és újra visszatérve részletes elemzés tárgyává lesznek. Ahogyan a mű nem vállalkozik az erőszak mindenre kiterjedő értelemzésére, úgy az egyes események, művek, történetek is csak részlegesen, szűk és pontos bemetszések felől kerülnek górcső alá. E boncasztalon ugyanakkor olyan eredmények születnek, amelyek feltárása során a módszerek másodlagosnak tűnhetnek fel, ám pont ez teszi a beavatkozás elméleti hátterét üdvözlendővé. Egyes helyeken egy tudományos mű esetében meglepően személyes hangvételű elfogultságot tapasztalhatunk, amely néhol vulgáris-humoros nyelvezetben is megnyilvánul,[2] de nem csak ennek köszönhető, hogy a szöveg a Lét és időhöz hasonlóan képes beszippantani a befogadót: e sorok szerzője is hajnali kettőkor elszántan és lelkesen bővítette egy tenyérnyi képernyőről történelmi tudását a mű lehető legjobb megértésének érdekében. A hasonlóság annyiban is jelen van, hogy az erőszak középpontba helyezett és az általános magyarázatot követően specifikus kontextusban tárgyalt fenoménja világmagyarázó erő hatását keltheti, ha megfontolásokkal és ellenvetésekkel is, a lenyűgözött olvasó szemében.

Az Erőszak és bizalom azonban a kezdetekben általános kérdéseket vizsgál, a bizalom, hatalom, erőszak és modernség viszonyait. Így benne az első valóban személyes kijelentéssel talán csak a 247. oldalon találkozhatunk[3] – itt Sade márki olvasótáborának máig tartó létezése felett kesereg – innentől azonban az elméletközpontúságból a példaközpontúságba való átmenettel fokozatosan felerősödik ez a hang. Összegzi és árnyalja a szakirodalmat, ám a kompiláción messze túlmenve állítja fel saját elméleteit. Elméleteit, hiszen azon túl, hogy a tanulmány a testi erőszak felől tartja megközelítendőnek az erőszak kérdését (526), nincs kifejezetten központi vonala a műnek, szerkezete hálózatszerű inkább, mintsem lineáris. Ennek a hálózatnak a vonalain vetődik erre és arra az olvasó, ugráló fókusszal, hiszen részletes vizsgálatok és nagyívű leírások sorra váltják egymást.[4]

Visszakapcsolódva, a mű több értelemben kritikai, az erőszak és bizalom természetének új elgondolásán túl az arról való gondolkodásról való gondolkodást is kritizálja, akár abból a klasszikus megközelítésből, hogy a megalapozásnál nem vesznek figyelembe valamit, vagy Nietzschéhez kötődve arra hivatkoznak, hogy az ember zsigeri szinten menekül a valóság elől.[5] Így az elmélet általa vélt hibái, illetve a valóság általa felrajzolt szerkezete mellett azt is megmutatja, hogy szerinte miért nem tudott az ember ezekkel szembenézni. Utóbbi visszatérő gondolat a szövegben, a modern ember nem akar szembenézni az ő rendszerében céltalannak minősülő erőszakkal, a szociológia képtelen megragadni az erőszakot magát.[6] Általában, minden nem megfoghatóan célt szolgáló erőszakot, mint ezt fentebb is írtam, a kísérteties vagy a beteges rendjébe sorolunk. Az értelmezések, az elmélet és a kritika viszonya meggyőző rendszert alkot, ellentétben a fentebb említett Agamben első Homo sacerével[7] ahol a kiváló műben az elméleti megalapozást példaorgia követi, itt kivételesen jó szerkezetről beszélhetünk, amelyben érzésem szerint – noha ziláltnak és személyesnek hathat – minden szint és elem megtalálja helyét. Az Agamben kötetet, hatását is tekintve, szinte megkerülhetetlennek látom az (állam)hatalom, elnyomás és diktatórikus rendszerek mai diskurzusában, és ha Reemtsma gondolatai nem is kapcsolódnak hozzá közvetlenül, illetve a mű részben összefoglaló jellege más lehetőségeket ad, a Homo sacer önkéntelen viszonyítási alapul kívánkozik.

A szövegnek talán hibájául róható fel a meglehetősen szűk – szinte kizárólag német nyelvű – szakirodalmi háttér. A kettős kötés felbukkanásakor (például 522) még eltekinthetünk az elnevezés explikálásától, a helyzetek anélkül is tökéletesen jól érthetők. A harmadik problémájának hangsúlyos jelenléte[8] már érzésem szerint igényelné a kontinentális filozófia franciául megszületett szegmensére való reflexiót. Ugyan más síkon mozog a mű, a szorongás kapcsán nem fél A lét és a semmihez nyúlni, a harmadik esetében is hozzáadhatna a gondolatok kiteljesedéséhez az ebbe az irányba való nyitás; nem csak annyiról van szó, hogy az olvasó azért igényelné az ezzel való számvetést egy, a műben fontos szerepet kapó probléma esetében.

Az egyes gondolatmenetek természetesen nem megkérdőjelezhetetlenül helytállóak. Vegyük például a funkcionális differenciálódás jelenségét. Reemtsma szerint a bizalom természete a modernségben az egyén szerepeit illetően is alapvetően megváltozik. Míg korábban minden egyes szerepben helyt kellett állnia ahhoz, hogy megbízható legyen, például, ha valaki magánemberként diszfunkcionális, a rendbe nem beilleszkedő volt, azt hivatásában sem fogadták el, a modernségben ez már nem így működik, az egyik szerepben vallott kudarc nem hathat ki a másik szerep megfelelő betöltésében való bizalomra, és ez az alapja az embernek az államhatalomban való bizalmának is.[9] Nyilvánvalóan nem a mozgás tényét szeretném megcáfolni, de kevésbé hangsúlyozott, hogy bár az állam jogilag garantálja, hogy az egyén bizonyos helyzetekben csak és kizárólag a helyzet vonatkozásában bizonyos jogok birtokosaként lépjen fel, valójában pusztán ez egyes szerepek esetében válhat működőképessé, például a rasszista diszkrimináció kizárása egy állásinterjún. Más helyzetekben az egyéb szerepekben való helytállás, vagy még inkább annak látszata döntő fontosságú lehet, és bár a szerző is jelzi e bizalom végletességét (104), joggal állíthatjuk, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet, jogrend ide vagy oda, a különböző szerepek egymásra vonatkozása máig döntő szereppel bírhat, így a kérdés legalábbis problematizálandó.

A mű címében foglalt vállalását teljesíti, és a téma iránt érdeklődőkön túl az erőszak, hatalom, bizalom és modernség témakörében mozgó összes szakembernek kötelezően ajánlott. Ahogyan bárkinek, aki az óraátállítás után hirtelen sötétebbé váló estéket gondolatai tüzében kívánja átvészelni, és mindenkinek, aki az emberiséget kicsit jobban meg szeretné érteni (és nagyon szeret egy könyvvel vitázni). A fentebb leírt tulajdonságok – a szakirodalom áttekintő kritikája, nagy folyamatok és konkrét helyzetek váltakozó értelmezése, a radikális kiindulópont – mind azt a benyomást keltik az olvasóban, hogy egy új gondolkodási felület jött létre és vizsgálatra váró terület tárult fel a tudományos közösség számára. Nem egy befejezett, lekerekített, szalaggal átkötözött csomagot kapunk tehát, hanem a figyelemreméltó interpretációk mellett egy olyan kiindulási lehetőséget, amelyet vétek lenne tovább nem vinni. Éljünk tehát vele!

Jan Philipp Reemtsma: Bizalom és erőszak a modern társadalomban, ford. Papp Zoltán, Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2017

[1] Mivel a fogalom tisztázatlan kontextualizálás nélkül, lásd Tátrainál az ironikus távolítás relativizáló, perspektivizáló jellegét (Tátrai Szilárd, Stílus, nézőpont, irónia – Szerb Antal két elbeszélésében = A stíluskohézió eszközei a modern és posztmodern szövegekben, szerk. Szikszainé Nagy Irma, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó. 239-250, 2011.), illetve az alábbi De Man idézetet: „[…] mi történik akkor, ha az irónia mindig a megértés iróniája, ha az irónia mindig annak kérdésessége, hogy vajon lehetséges-e vagy sem a megértés?” (de Man, Paul, Az irónia fogalma = Esztétikai Ideológia, Bp., Janus/Osiris, 175-203, itt. 180, 2000.)

[2] A nyelvezet megnyilvánulásának ezt a példáját én inkább különösen jól működő stílusszikrának tekintem: „ […] a terrorhoz lege artis hozzátartozik az értelmetlen cseszegetés […]” (504).

[3] Ha eltekintünk a 143. oldal lábjegyzetétől „[…] Ördög vigye a teológusokat.”

[4] Mint ezt a szerző maga is leírja (12).

[5] A kritika fajtáit Farkas Henrik Szubjektumpozíciók című, az ELTÉ-n 2018-ban tartott szemináriumához készített jegyzetei alapján különböztetem meg, ő ezen kívül a marxi és a kanti kritikát sorolja fel típusként.

[6] Lásd a szociológia hallgat c. fejezetet (522).

[7] Agamben, Giorgio, Homo sacer. Sovereign Power and Bare Life, Stanford, Meridian: Crossing Aesthetics, 1998.

[8] Lásd az Erőszak és kommunikáció című részt (534), különösen a harmadikat címükben is feltüntető fejezeteit.

[9] A téma tárgyalását lásd: 98-113.