Non Est Redemptio

Éjjel felborult a magyar bujdosókat szállító zsúfolt dereglye. Reggel aztán ott szárítkoztak Gallipoli közelében, a hűvös októberi napon. Fáradtan és keseredetten feküdtek a vörös mentőmellényekből rögtönzött pihenőhelyeken. Heten vízbe fúltak a kompánia tagjai közül, s csak a parti őrségnek köszönhető, hogy a többiek megmaradtak. Az oszmán hatóságok korán a helyszínre érkeztek. Sorra vették a kókadt magyarokat, minél előbb le akarták tudni a menedékjog elbírálásához szükséges interjúkat.
– Neve?
– Mikes Kelemen.
– Nemzetisége?
– Magyar. Illetve… székely.
– Most akkor melyik? – Nézett rá bizalmatlanul az oszmán hivatalnok. Általában idegesítették ezek a hamiskás gyaurok, főleg a különféle hegyi és alföldi törzseik. Úgy tudnak ezek hazudni, mint a vízfolyás. Fel akarta gyorsítani a dolgokat, mert különben hosszú műszaknak néz elébe: – Kérem az okmányait.
– Ott úsznak valahol a tenger mélyén – bökött szomorúan a Dardanellák megtévesztően békés víztükrére a bujdosó.
– Akkor mivel igazolja magát, ember? – háborgott a kérdező.
– A becsületszavammal. Vagyok, aki vagyok. Itt állok, másként nem tehetek.
A hivatalnok erre elutasítóan legyintett, és lapozott egyet a kérdőivben.
– Mire alapozza a menedékjogi kérelmét?
– Hazámban fő- és jószágvesztésre ítéltek politikai nézeteim miatt.
– Tehát büntetett előéletű – emelte föl a szemöldökét az oszmán írnok. A bujdosón ugyan nem volt más, mint egy apródkorából megmaradt dísztőr, de a hivatalnok megkettőzte az óvatosságát. Mert az ilyenekkel vigyázni kell. Előírásszerűen ki akarta ugratni a nyulat a bokorból: – Tagja volt bármilyen betiltott társaságnak vagy szervezetnek a múltban?
– Nem. Illetve… szóval mi szabadságharcosok vagyunk. A hazánkat tipró császári csapatok ellen…
– Értem, persze, persze – bólogatott türelmetlenül és pennájával aláhúzta az „igen” választ. Tudta, hogy az ilyen fanatikus militánsokkal nem érdemes vitázni, az ő harcuk mindig igazságos, mindig szent.
– Mivel tervezi eltartani magát abban az esetben, ha menedékjogot kap országunkban?
– Száműzött fejedelmünk íródeákja és kamarása vagyok. Emellett szabadfoglalkozású író és fordító. Különös tekintettel az újabb francia…
– Értem. Tehát nincs rendes szakmája. Fogadok, hogy itt egyikőjüknek sincs. Elvárásaik és igényeik annál inkább. Maguk mind a szultán juttatásaira és az Oszmán Birodalom segélyrendszerére számítanak? – biggyesztette le ajkát a hivatalnok.
– Inkább az Önök emberségére. Amíg ismét lábra tudunk állni és haza tudunk térni. – válaszolta fojtott, szinte síró hangon a bujdosó. Kétségbeesett tekintetében évszázadok keserűsége és kiszolgáltatottsága gyűlt fel. Már előtte is sokan alkudoztak így az emberség természetéről, utána is sokan fognak majd. Kiszolgáltatottsága egy archetípus banalitását öltötte magára.
A hivatalnok türtőztette magát, nem illet tisztségéhez az indulat, pedig leszívesebben lekiabálta volna ennek a senkiházinak a fejét. Hivatali objektivitás ide vagy oda, enyhén szólva nem értett egyet a nemzetközi helyzet jelenlegi állásával. Tudta ő jól, hogy az ilyen semmirekellő jöttmentek, akiket már a francia király is elkergetett az udvarából, csak élősködni jönnek a Fényes Portára, nem akarnak ezek beilleszkedni. Ha ez így folytatódik és nem vetnek véget ennek az északi hitetlenáradatnak, a végén még teljesen eltorzul ennek a nagyszerű országnak az arca. Mindezt persze nem közölte a magyar bujdosóval. Majd pont neki fog panaszkodni. Kezével intett, hogy elmehet, majd gondolkodás nélkül odafirkantotta a kérdőív végére: „Kérelem elutasítását javasolom.” Aztán végignézett a sorban álló megtört, rongyos magyarokon és elmosolyodott, mert tudta, aznap mégiscsak rövid műszak lesz.