Tímár Benjamin versei

A Baktérítőtől

Amíg nem jut eszembe más
a szemek nedvességtartalmáról, elmesélem,
hogy a Húsvét-szigeten álló szobroknak
örökre az óceánt kell nézniük.
Megkérdőjelezhetetlen,
hogy a pislogás nélküli szemeket,
és a hullámokat valamikor
egymásnak teremtették.
Sírni akkor kezdesz, amikor kijelentem,
hogy a Baktérítőtől délre még mindig
kokettál egymással a víz és a kő.

Madárlátta

Kakas-reggel.
Egyszerre ébreszti fel a madárijesztőket
és azokat, akik ismerik a vetések sorsát.
Nekik nincs szükségük magyarázatra.
Eleget tudnak arról,
hogy a kártékony élőlények megjelenése óta
létezik a táj.
A föld könnyűszerkezetéről is van fogalmuk,
de például a több méter magas, és egy
kifeszített szalmabábu lényegéről
már nem képesek beszélni.
Pedig az csak madárlátta magány.
Fontosabbnak tartják a ház körüli munkák elvégzését,
a tyúkól kitakarítását,
vagy azt, hogy lábon ki tudják hordani a tavaszt.
A legfiatalabbakat kiküldik a zajokkal öregedő hektárokra,
hogy figyeljék az elriasztás technikáját.
Addig nekik elég idejük van
megfeledkezni róluk.
Egészen másnap reggelig
nem is gondolnak arra az egyedüllétre,
amely pontosan megegyezik
a gabonamezőkön hagyott gyerekek kuporgásával.
A napfelkelte után értik meg,
hogy különbséget kell tenni
egy kappan és egy kesergő fiú hangja közt.

Utazó

Ez az este sem lehet hiányos.
A lány készülődik,
a fiókjából elővett postairónnal
húzza ki a szemét, teszi fel a rúzst.
Az égen nehéz súlyú gépek
választanak légifolyosókat.
Szemével beméri az irányukat,
fülbevalóját a hajtóművek zajához igazítja.
Majd abba a szekrénybe nyúl,
amely túl nagy a molyoknak.
A reptéri váró színéhez illő ruhát választ.
Terminálkék.
Befejezésül komoly nők illatát teszi fel,
és olyan mozdulatokkal rendezi el a kontyot a fején,
melyekből ki lehet találni,
hogy egyhamar nem tér vissza.
Ekkor említem meg neki,
hogy bizonyos járatokat
csak a tenger fölött törölnek.