A neoliberális politika és a dolce farniente

Az utóbbi időben a korrupcióellenes narratívába beépült a szegényellenesség, ami egyszerre fejeződik ki a kormányellenes tüntetők megnyilvánulásaiban, és a jobboldali parlamenti pártok által közösen és egyhangúan elfogadott, a munkanélküli segélyeket korlátozó törvénymódosításban. A törvénymódosítást meghatározó, a romániai állampolitikában és közbeszédben egyaránt jellemző osztályelfogultságról és szociális diszkriminációról Szőcs Levente a transindex.ro portálon megjelent szövegét közöljük újra.

Egész egyszerűen arcpirító, hogy az Európai Unió legszegényebb országában a pártok abban versenyeznek, melyikük tapos szögesebb bakanccsal a társadalom peremén élők nyakára.

Másként ugyanis nehéz jellemezni azt, ami múlt héten a parlamentben történt. Ugyanazok a politikai erők, amelyek között semmilyen más kérdésben nincs kommunikáció és együttműködés, összefogtak, hogy rabszolgává züllesszék a legszerencsétlenebb honfitársainkat.

Az elfogadott törvénymódosítás szerint a garantált minimális jövedelemben (venit minim garantat – VMG) részesülők nem utasíthatják vissza a foglalkoztatási ügynökség által felajánlott munkahelyet, ha az megfelel a képesítésüknek. (Miután többnyire képesítés nélküli emberekről van szó, bármi lehet.)

A prímet a Nemzeti Liberális Párt (PNL) vitte, ahogy az lenni szokott egyébként, és Ludovic Orban elnök fontosnak is tartotta, hogy erről a közvélemény is értesüljön. Nyilvánosan megköszönte kollégáinak, hogy sikerre vitték a „jellegzetesen liberális programot,” ami szerinte röviden úgy foglalható össze, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék.” Csak azt felejtette el a (konzervatív) liberális nagyfőnök, hogy a népi bölcsesség azokra vonatkozik, akik nem akarnak dolgozni, és hogy „a nép” hagyományosan gondoskodott azokról, akik valamilyen okból nem tudták megkeresni a mindennapi betevőt.

„Igaz, hogy más parlamenti képviselők is nyújtottak be hasonló kezdeményezést, de ennek a törvényes rendelkezésnek a támogatására a nyilvános kampányt csaknem kizárólag a PNL folytatta le,” kérkedett Orban, gratulálva kollégáinak – a jól végzett munkához.

A tervezet indoklását olvasva először azt hittem, hogy nem látok jól. A két kezdeményező – Raluca Turcan és a magyarellenes kirohanásairól is ismert Florin Roman – szerint a javaslat mellett „különösen az szól,” hogy „a sajtó nem egyszer ismertetett olyan eseteket, amikor a garantált minimális jövedelem kedvezményezettjei luxusautókkal jártak, és kastélyokban laktak.” Tegyük fel, hogy tényleg voltak ilyen esetek, de akkor is: el tudja képzelni valaki, hogy normális helyen ilyen, számok nélküli „statisztikákra” alapozzanak emberek százezreit érintő törvénymódosítást? Nekem nagyon nehezemre esik elképzelni.

Úgy látszik, nálunk elég a sajtójelentésekre hivatkozni, miközben a média nemhogy objektív módon, de többnyire sehogyan sem számol be a lakosság negyedét-harmadát kitevő szegény réteg valós helyzetéről. Ha utal rá, akkor többnyire gúnyolódva, a legnagyobb megvetéssel teszi, a nyakába varrva az ország politikai és gazdasági elmaradottságát. A szegények azok, akik hatalmon tartják a „kommunistákat” (ez ráadásul nem is igaz, meg lehet nézni a választók profilját), akik miatt nem lehet Romániának „igazán nyugatos” kormánya, és akik egyébként is csak „lopják a napot.” A digi24 hírtelevízió nemrégiben sorozatot indított Naplopók Romániája címmel (România degeaba), amelyben bátran a szemébe hazudnak a magát felvilágosultnak, tájékozottnak és módfelett dolgosnak képzelő középosztálynak, az pedig nem veszi észre, holott felvilágosult és tájékozott, ugyebár, hiszen naphosszat a Facebook-on ül.

A szociális támogatásokról valóságos legendák keringenek, a „sajtóbeszámolókban” emlegetett számok nagyságrendekkel térnek el a valóságtól. Például az, hogy nyolcmillió minimálbért osztogatnak el segélyekre, ami a már említett digi24-es médiakampány egyik állítása.

Az ehhez hasonló cikkekből alakult ki – főleg a többnyire csak címeket olvasó „felvilágosultak” körében – az a kép, hogy egyrészt több millió segélyes van, másrészt hogy segélyből meg lehet élni Romániában.

A valóság ezzel alig van köszönőviszonyban. Néhány éve, amikor a Népszabadság számára először írtam a kérdésről, szembesültem azzal, hogy a parlament szociális bizottságának tagjai is milliós nagyságrendekről beszélnek, holott a VMG kedvezményezettjeinek száma alig haladta meg a negyedmilliót. Ma, jelesül 2018 áprilisában, a számuk egészen pontosan 212.175, és fejenként – jobban mondva: családonként – átlagosan 274,21 lejes juttatásban részesülnek. Összesen valamivel több mint 58 millió lejt költ rájuk az állam (forrás:  ANPIS), ami „mindössze” 199-szer kevesebb a digi24 „becslésénél.”

Az, hogy Románia rengeteget költ szociális juttatásokra, nemcsak az abszolút számok, hanem az arányok tekintetében is hamis. Az Európai Unió statisztikai hivatala, az Eurostat adatai szerint a GDP-arányos szociális támogatásokat illetően Románia benne a negatív top 3-ban a maga 14,8 százalékával. Egy hajszállal kevesebbet költ erre a célra Litvánia (14,7) és Lettország (14,5). Az uniós átlag nagyjából kétszerese a romániainak. Ugyanakkor az alábbi összesítésből az is kiderül, hogy 2010 óta – akkor érte el Romániát a gazdasági válság – folyamatosan csökken a szociális kiadások aránya. Figyelem: nem az összege, hanem az aránya! Románia éppen akkor „ritkította” tehát a szociális hálót, amikor a legnagyobb szükség lett volna az állami gondoskodásra.

Az egy főre eső támogatást illetően Románia abszolút utolsó az EU-ban, és a tagjelöltek közül is csupán Törökországban rosszabb a helyzet. Magyarországon vagy Lengyelországban csaknem kétszer többet költenek erre a célra.

Érdemes megnézni ugyanakkor, hogy miből tevődik össze a statisztikákban „szociális támogatás” címen megjelenő összeg. A legnagyobbrészt olyan kiadásokról van szó, amelyeket a romániai köznyelvben társadalombiztosításnak neveznek, nem pedig szociális támogatásnak. Az alábbi ábrán látszik, hogy a „támogatások” több mint kétharmadát (38,7 + 28,1, vagyis összesen 66,8 százalék) nyugdíjra és egészségügyi ellátásra fordítják.

Ugyanakkor a fentiek uniós átlagok, Romániában a nyugdíjak viszik el a szociális kiadások több mint a felét, a 14,8 százalékból körülbelül 8-at.

Nem véletlen tehát, hogy Románia az elsők között van a szegénység kockázatának kitett népesség arányát illetően. Az adatok szerint a lakosság 25,4 százaléka volt kitéve az elszegényedés kockázatának 2015-ben, amikorra a legfrissebb rendelkezésre álló adatok vonatkoznak.

A részletesebb bontásban felbukkan egy újabb mutató, amiben Románia messze megelőzi a többi tagországot. Általában a munkahellyel rendelkezők jóval kevésbé vannak kitéve az elszegényedés kockázatának (átlagosan 9,5% az EU-28 teljes területén), viszont Romániában a foglalkoztatottak 18,8 százaléka keresett a szegénységi küszöb alatt, vagyis havi jövedelme – a szociális transzferekkel együtt – nem érte el a nettó átlagbér mediánértékének 60 százalékát.

Ezek általában alacsonyan képzettségű emberek, akik a legnehezebb fizikai munkákat végzik, gyakran túlóráznak, sokszor külön fizetség nélkül, mert hiányoznak az eszközeik, hogy ellen tudjanak szegülni a munkaadók visszaéléseinek, az ellenőrző hatóságok pedig nem képesek – vagy nem akarják – betartatni a törvényeket.

Csaknem minden ötödik romániai munkavállaló tehát úgy dolgozik, hogy közben éhezik, mert nem keres annyit, hogy tisztességesen eltartsa magát – feléli tartalékait, vagy azok hiányában máris nélkülöz. Az Eurostat adatai 2015-re érvényesek, amikor a minimálbér a mostaninak a fele volt. Ahhoz képest – az inflációval együtt is – valamelyest javult a helyzet mára, hiszen jelentősen nőtt  a minimálbér, a munkaadók mintegy harmada (!) több pénzt visz haza. Nem eleget, de többet. Ami láthatóan nincs ínyére a PNL elnökének, aki tavaly ilyenkor azzal riogatott, hogy ha emelik a minimálbért, minimum kétszázezer munkahely szűnik meg. Szerencsére a foglalkoztatottak száma még nőtt is azóta.

Sokat gondolkoztam rajta, hogy mi lehet az oka a romániai pártok szegénységellenes attitűdjének. Biztosan több oka van, de az egyik biztosan az, hogy a szegények a közvéleményben gyakorlatilag láthatatlanok, így a pártok számára nem léteznek. A legtöbben csak olyankor gondolnak ezekre az emberekre, amikor szidni kell őket: mert nem úgy sikerültek a választások, ahogy egyesek szerették volna, vagy egy-egy cégvezető felháborodottan beszámol az újabban az interneten követett tévényilvánosság előtt, hogy képtelen terjeszkedni, mert nem talál munkaerőt. Ilyenkor egy dologban lehetünk biztosak: egyenes összefüggés van a munkahelyek és a segélyesek száma között, de nem az, amire a neoliberálisok gondolnak. Bukarestben, ahol gyakorlatilag nincs munkanélküliség, 255 (értsd és mondd: kétszázötvenöt) személy részesül VMG-ben, vagyis a lakosság 0,01 százaléka. Miből gondolja bárki, hogy másutt, Vasluiban vagy Teleormanban önszántukból választják az emberek az „édes semmittevést”, vagy akár azt, hogy naphosszat nem csinálnak semmit?

Bukarestben, a fellebbviteli bíróság melletti útkereszteződésben van egy árus, aki töltőket, USB-kábelt és hasonló apróságokat szokott árulni. Nem erőszakoskodik, többnyire meg sem szólal, csak egy kézmozdulattal kínálja fel a portékáját. A minap, ahogy a zöldre várakoztunk, a mellettem lévő autó sofőrje félig leengedte az ablakot, és rákiáltott az elhaladó asszonyra: „Du-te, fă, la muncă!” (Menjél el dolgozni, te!) Majd nyomatékosította: „La muncă, fă!” (Dolgozni, te!)

Több éve már, hogy gyakran járok a környéken, és azt a 150 centi körüli asszonykát a napnak és az évnek minden szakában a (munka)helyén találom. Szívesen megkérdeztem volna a beszólós sofőrtől, hogy ugyan biza miért nem tartja munkának, ha valaki napi tíz-tizenkét órában rója a nyáron 60-65 fokos aszfaltot? De gyorsan felhúzta az autó ablakát, nehogy kiszökjön a légkondicionált levegő.