Létrát a családfa vonalaiból (Ljudmila Ulickaja: Jákob ​lajtorjája)

A regényhez csatolt családfa meglepően – szinte bántóan – letisztult és áttetsző modellt kínál azoknak a viszonyoknak a megértéséhez, amelyeket a több mint száz éven és négy generáción átívelő történet felölel. Azok a vékony, egyenes vonalak, amik a család tagjait kötik össze egymással, az idő múlását, a viszonyok természetét és a szereplők egymástól való távolságát (vagy közelségét) látszólag a lehető legpontosabban mutatják meg. De ahogyan a statisztikák mögött eltűnnek az egyéni sorsok, úgy a családfa vonalai is elfedik a valódi családot.

A Jákob lajtorjája családregény, amely nem a családtagok életeit írja meg, hanem magát a családot, azokról a vonalakról ír, amik olyan elégtelenül és hamisan állnak a tényleges emberközi viszonyok helyén. A házastársi, testvéri vagy szülő-gyermek viszonyok olyan komplexek, rétegzettek, hogy a segítségül szánt melléklet inkább tűnik akadálynak a regény olvasása során. Házasság van-e Nora és Vitya közt, ha életükben alig néhányszor találkoznak, szokatlan barátságuk korrepetálásokból, testi közelségből és a megértés teljes hiányából épül; maga az esküvő pedig egyoldalú – Nora kamaszos lázadásából fogant bosszúhadjáratának eredménye? Norát és Vitaszját olyan típusú intimitás fűzi egymáshoz, amelyet képtelenség leírni egyetlen viszonyt jelölő szóval. Hasonlóan, a pár évente felbukkanó szerető, Tengiz és Nora újra és újra megismétlődő örök búcsúja, az őket összekötő alkotói és szexuális viszony nem elbeszélhető (vonaluk is pontozott a családfán), összetartozásuk mégis évtizedeken átívelő, szoros, szenvedélyes, a futó együttlétek mellett éppen a hiányok által meghatározott. Norát tíz éven át egy óceán és egy kulturális barikád választja el Amerikában nevelkedő fiától, Juriktól – a korai évek hihetetlen közelségét viszont valahogyan a letagadhatatlan távolság mellett is érezni lehet (mindkettejükben megmarad a közös évek emléke, még ha nem is megfoghatóan, de az érzékek szintjén mindenképp).

A regény két idősík párhuzamos elbeszélésén keresztül járja át (és körbe) azt a száz évet, ami Jakov Oszeckij és Maruszja 1911-ben kezdődő levelezésétől 2011-ig, Jurik fiának, Jakovnak a megszületéséig tart. Ez a kettős szál, ez a létra, Jakovtól Jakovig, családi kapcsolatok és hiányok mentén haladva egy szinte körbeérő utat tesz meg. Az élettörténetek, ahelyett hogy lineárisan követnék egymást, és a régi generációk helyet adnának az újaknak, itt egymásba kapcsolódva, időbeli és történeti távolságból is összecsengenek – Jakov századelős gondolatai a darwinizmusról, a zenéről Vitaszja genetikai kutatásaival és Jurik Beatles-mániájával, majd későbbi jazz-karrierjével fonódnak egymásba. Maruszja rajongása a színházért Norában látszik nem egyszerűen visszaköszönni, de ténylegesen kiteljesedni. Jakov és Maruszja távolságból és rövid, intenzív együttléteikből szövődő szerelme mintha Tengiz és Nora szokatlan viszonyára rímelne.

Az a száz könyv, amely Nora foghíjas, de szétágazó műveltségét megalapozza, Maruszja poloskás könyvszekrényéből kerül elő, ugyanakkor Maruszja és Jakov első közös éveinek is meghatározó tárgyai. A fűzfaládikó, amelyben Nora nagyszüleinek évtizedeken át tartó levelezését megtalálja, gyakorlatilag ugyanúgy kapocs Nora jelene és az Oszeckij házaspár jelene között, mint ahogy Jakov és Maruszja világai közt is ez az egyetlen tényleges közvetítő. Jakov gondolatai, amikkel Nora a leveleken keresztül találkozik, gyakran hátborzongatóan összecsengenek a sajátjaival. A bőrét kínzó ekcéma mellett olyasmit is megörökölt nagyapjától, amit ő maga sem ért, amit éppen ez az egymásmelletti történetmondás tud csak megmutatni. Gondolat- és érzelemviláguk, reakcióik hasonlósága, a tudáshoz és művészetekhez fűződő viszonyuk a két történet egymásra-olvasásában látszik megmutatkozni. Nem élethelyzeteik, tetteik ismétlődnek, inkább alkatilag, a világban való tájékozódásukban hasonlítanak. Maruszja halála és Jurik születése, Jakov halála és ükunokájában (legalábbis nevében történő) újjászületése egymásra íródik a regény polifóniájában: az élettörténetek valóban váltják egymást, de nem a kronologikus rend kegyetlenül leegyszerűsítő szabályai mentén, hanem az együtt elbeszélt történetekből egymásba bucskázva, nem az eltelt, objektív idő által meghatározottan, hanem a családnak ebből a megragadhatatlan építőanyagából kiindulva.

De nem csak ilyen metonimikus érintkezések fonják egymásba a két idősíkot. A párhuzamosan elbeszélt történetek polifóniája képes a családhoz tartozásnak olyan rétegeit is megmutatni, éppen a kettő egymásmellettisége révén, amelyek egy lineáris idő felől nézve láthatatlanok lennének. A regénynek egy epizodikusan felbukkanó szereplője, Grisa, aki a DNS láncnak, mint Isten folytonosan íródó szent szövegének vizsgálatával foglalkozik, a DNS mára már megfejthető kódláncában látja olvashatónak a családok történeteit. Az öröklésnek ez a részben tudományos, részben misztikus felfogása a regény több pontján érvényesnek érezhető – Vitaszja minden Grisával szemben tanusított cinizmusa ellenére örökli és örökíti tovább sajátos világlátását, pozícióját (a kívülálló, más helyzetét), különcségét: fiában, Jurikban a család többi tagja a Vitya gyakran teherként cipelt géniuszát látja újraképződni. Nora számára világmagyarázatként működik Grisa elmélete – gyakran maga az olvasó is úgy érzékeli, a szereplőket éppen ez, a testükbe írt életörténet köti egymáshoz: mintha csak Jakov és Maruszja fel nem ismert ajándékát látnánk a későbbi nemzedékek mozdulataiban.

A regény kényelmes könnyedséggel váltogatja a történetmondás fókuszait, nem csak a két idősík átjárhatóságával kerülve el az egymásutániság által kínált csapdákat, de a globális és lokális, a nemzeti és egyéni, a történelmi és személyes is úgy kerül egymás mellé, hogy a történeti helyzet nagytotáljából a Maruszját ámulatba ejtő fürdőszobacsempe részletéig történő átlépés nem hat disszonánsnak – éppen az ilyen léptékváltások mentén, ezekben a résekben képződik meg a tényleges családtörténet. A hétszáz oldalnyi szövegben Jakov Darwint és Tolsztojt tárgyaló naplórészletei, a szerelmes és baráti levelek, Jurik és Nora mindennapjai, Nora és Tengiz közös színházi munkájának leírásai, az orosz, vagy grúz történeti helyzetet megmutató körképek és a mellékesnek tűnő szereplők történetszálai úgy fonódnak össze, hogy nemhogy túlírtnak, de még megterhelőnek sem tűnik a rengeteg elemző, leíró vagy tudományos diskurzusból álló szöveghely. Az ismétlődő élethelyzetek megteremtik azt a familiaritást, ami családdá formálja ezeket a nagyon különböző sorsú és helyzetű embereket, olyan intimitást teremtve meg ezáltal, ami mentes minden drámai vagy nagyszabású mellékzöngétől, amiben az egymás iránti szeretet, hála, ragaszkodás vagy csak egyszerű ismerősség megmutatkozhat.

Maruszja és Jakov levelei hihetetlen közelséget képesek teremteni, összetartozás és közvetlenség érződik ki belőlük, még azokból a szövegekből is, amikben Jakov legújabb olvasmányait vagy zenei felfedezéseit tárgyalja, vagy amelyekben Maruszja féltékenysége, boldogtalansága és magánya eltompít minden más érzést és üzenetet. Ezek a szövegek gyakorlatilag a fonákjai a kettejük közti kapcsolatnak: a hiányokból születnek, a távolság felszámolására, azoknak az egyre csak torlódó találkozásoknak a vágyából, amik Jakov folytonos száműzetése miatt egy idő után egyre lehetetlenebbekké válnak. A regény szövetébe kerülve ezek a hiányszövegek viszont éppen, hogy betöltött helyekké válnak, ami hiány marad, az nem más, mint a tényleges együttlét ideje. A megfogható, megörökölhető, materiális része a kapcsolatnak éppen ezeket az együtt töltött, egymásnak szentelt időszakokat nem tudja igazolni, sőt körülhatárolni sem.

A családregény megreked valahol itt, a dokumentálhatóság senkiföldjén: ami történt – az ami leírható, amiről nincs bizonyíték – annak valóságtartalma, létjogosultsága kérdőjeleződik meg. De ahogy a családfa vonalai sem képesek leírni a tényleges, élő viszonyokat, úgy a levelezések és a KGB archívum Jakovra vonatkozó anyaga sem fednek fel mindent. Nem lehet megérteni Genrihet, Maruszja és Jakov szenvedélyes, elégedetlen fiát; csak találgatni lehet, mi történt Jakov és Maruszja együttléteinek idején (ez nem jelenti azt, hogy a regényben nincsenek erre vonatkozó fejezetek, vagy utalások). A családfa-vonalakhoz hasonlóan a családi sírok is hazugok: Jakov és Maruszja egymás mellé kerül, Maruszja utolsó kívánsága ellenére; Genrihet is melléjük temetik, még akkor is, ha hármuk családjában a távolság, a hiány és a külön töltött idő már érvénytelenné és hamissá tette ezt a közelséget.

Úgy tűnik, nem a közösen leélt évek, a jogi vagy kulturális kategóriák határozzák meg az összetartozást – még csak nem is a közös vér, a közös DNS teszi családdá a regény szereplőit, mintha, az öröklés és öröklődés még ennél is sajátosabban működne. Norának a leveleken és nagyanyja száz könyves könyvtárán keresztül sokkal intenzívebb alig ismert, titkolózó nagyszüleivel a viszonya, mint apjával, a folyton mesélő Genrihhel. Mintha a történetek sem azáltal válnának közössé, hogy elmesélik őket (ahogyan azzal Genrih próbálkozik), hanem valami ismerősség, saját felismerése révén – mint amire Nora ébred rá nagyapja levelezését olvasva. Úgy tud beszélni a regény a családról, az összetartozás természetéről, hogy fölülírja a kulturálisan megragadható családi viszonyokat valami mással, valamivel, amit Nora a levelek olvasása során kissé talán ügyetlenül lényegnek nevez.

Ljudmila Ulickaja, Jákob ​lajtorjája, Magvető, Budapest, 2016