Aleksandar Gatalica: Álcázás – regényrészlet
Részlet A Nagy Háború című, a Napkút kiadónál megjelent regényből.
A lövegek álcázásának kísérletei nyomban a Nagy Háború kitörése után megkezdődtek. Egy kirakatrendezőnek, neve feledésbe merült, az az ötlete támadt, hogy az üteget és a kiszolgáló személyzetet a környező növényzetnek és a francia őszi erdők levélzetének mintázatát utánzó színezésű ponyvával takarják le. A Toul melletti állásokban próbálták ki. A parancsnokság elrendelte, hogy egy felderítő repülőgépről vegyék szemügyre a helyszínt, ahol a nagy kaliberű ágyút és a tüzéreket álcázták. A megfigyelő semmit sem észlelt az alacsony bozóton és az őszi színekben pompázó lombozatú szép platánfákon kívül. Csakhogy kicsivel később vihar támadt, és az első álcázóponyvát egyenesen az ellenséges lövészárkokhoz sodorta, bár ott, a franciák szerencséjére, nem fogták fel, mire szolgál az a tarka színű, átlyuggatott takaró.
Pár hónappal később Scevola a pont-à-mousson-beli állásokból rádióüzenetet küldött a legfelsőbb parancsnokságnak. Díszletezői gyakorlata és nagy képzelőereje sugallatára az álcázás forradalmasítását vetette fel: maguknak a fegyvereknek és a katonák arcának a bemázolása és körbevételük, afféle szárnyékként, szilárd anyagú terepszín lemezekkel, amelyeket nem röpíthet a szél olyan könnyen át az ellenséghez. Ezért írt Scevola Picassónak, de nem tudni, hogy a „benini madárka” válaszolt-e ama, 1916 elején küldött levelére. Mindenesetre Scevola, Picassóval vagy nélküle, haladt tovább a fejlesztéssel.
A háborúzás történetében először, 1916 tavaszán létrehozza az első álcázási egységet. Harminc önként jelentkezőt beöltöztetnek világoskék uniformisba, piros alapon aranysárga kaméleon jelzéssel a karjukon. Scevola a többi kubistát is felszólítja, és azok elé járulnak eligazításra. A harminc önkéntesből harminc őrmester lesz a díszletezőművészeknek, olyan alkoholistáknak a századában, akiknek még a „klosterlikőr” jár az eszükben, melyet nem ihatnak, merthogy német ital. Mekkora fordulat ez a párizsi söpredék összes bohémjének! Ezek a „német módi” úttörőinek számító, a különféle Uhdéket és Tannhäusereket kiszolgáló festők – most mind a francia haza javára munkálkodnak! És nem csak ez. Mind egy szálig esküdözik, hogy lélekben kubisták voltak és maradtak, és most a belső hadi táblaképeket az egymásba csúszó öt- és hatszögek valaha megbélyegzett stílusában kezdhetik kipingálni. A képek, amelyeken a Nagy Háború előtt legtöbbször azt kifogásolták, hogy az égvilágon semmire sem hasonlítanak, a közvetlen fenyegetettség órájában az egyedüli olyan látványnak bizonyulnak, ami mindenhez hasonlatos! Az álcázás először tarka színekkel indult. Ezzel a „harlekinos módszerrel”, ahogyan Apollinaire háborús hős nevezte Scevola munkáját, az első álcázóegységnek kezdeti elismerést hozott, de egy békeidőbeli díszlettervező korántsem hihette úgy, hogy vele a csúcsra ért. Most jött el az ideje, hogy dicsőséget szerezzen, ami sem a Montmartre-on, sem a Montparnasse-on nem sikerült. Ez az a pillanat, gondolta, amelyben az első olyan művész lehet belőle, akinek festőeszköze az élet – vagy még inkább: a halál.
Hamarosan kiderül, hova vezet majd abbéli igyekezete, hogy az első francia álcákat minél élethűbbé tegye. A harlekines fedőszín csak a kezdet, mert Scevola parancsnok fejében az ötletek egymás sarkába hágtak. A következő lépcsőfokot „kihelyezett kamuflázsnak” nevezte el. Az elgondolás egyszerű: a francia hadsereg igazi egységeit továbbra is harlekines mintázattal meg a lombot és a cserjét utánozó spanyolfalakkal álcázzák, de mellette létrehoznak látszólagos állásokat is álkatonákkal, ami az ellenséget arra készteti, hogy a látványt bombázza, ne a lényeget. Ötletes, mondta néhány elfásult tábornok. Mondhatnók, már-már filozofikus, ha nem túlzás ilyet állítani egy hideglelős elképzelésre, amelyet gyorsan félre fognak tenni.
Tehát: kihelyezett kamuflázs. Heteken át járta a sáros utakat a front mögött Scevola parancsnok; nagy, sötét fellegek jártak a nyomában, amikor páncélautóval eljutott a francia hadsereg legfelsőbb parancsnokságára, és a táskás szemű tábornokoknak kifejtette ígéretes elgondolásait. A kihelyezett kamuflázst végül elfogadták. A folytatás most felszippantotta Libion apó még kétezer törzsvendégét, amit ő semmiképp nem vett jó néven. Mind csupa elfuserált szobrász, az ómódi akadémia és az újmódi Függetlenek Szalonja jelöltjei közül verbuválva. A hosszú szakállú, begombolatlan, kissé neveletlen és elkényeztetett harmadbehívottakra hasonlítottak, de mindannyiukból egész rendes figuratív szobrász vált, akik most látszatállásokban rostokoló álkatonák fejeit formázták.
Bois des Loges, Toul és Pont-à-Mousson környékén néhány helyen a hereföldeken, amelyeken nyulak kergetőztek, egész, több kilométerre elhúzódó műlövészárkokat létesítenek. A német tüzérség „szeneshordókat” zúdítva rájuk, eleinte a katonák papírmaséit találja el néhány szerencsétlen nyúllal együtt. Az élőerő bántatlan marad. Scevola magánkívül van örömében, ámde a háború harmadik évére a német tüzérek már korántsem olyan gondosak és pontosak. Hamarosan a valódi katonákat is érik gránátbecsapódások.
Egy nap így telik el, a másik nemkülönben. Scevola szobrászai fáradhatatlanul gyártják az új állásutánzatokat, de az első álcázóegység parancsnoka tudja, hogy a feletteseik nem lesznek elégedettek. Tűzszünetben állapodtak meg 1916. május 21-ére. A sebesülthordozók kimentek a felhasogatott senki földjére, mint valami Erzsébet-kori színpadra, hogy Shakespeare hőseihez hasonlóan megkeressék és összeszedjék halottaikat a harctéren. Az első álcázóegység parancsnokának a rövid tűzszünet lehetővé tette, hogy bejárja hamis állásait, és a halottakat megpillantva megtorpant.
Nem, nem a halál látványa hökkentette meg: annyi lecsupaszított változatát látta már, hogy egész herbáriumát tudta volna összeállítani a halálnak. Valami más késztette megtorpanásra. A sebesültszállítók, nem téve különbséget élő és élettelen között, minden maradványt összeszedtek. Az ő darabokra tépett habarcs próbabábuival együtt voltak itt véres valódi emberfejek, karok és bakancsos lábszárak… Scevola parancsnok nyomban levelet írt felettes parancsnokságának. Úgy indította, mint valami spártai küzdő: „Ímhol az alkalom, hogy halott bajtársaink tovább folytassák a harcot ellenségeinkkel” – azt eszelte ki ugyanis, hogy a látszólagos állásokba bábuk helyett a valódi katonák fejét és más testrészeit helyezi el! Bebalzsamozza őket, erősködött. Nem szaglanak majd, senkit sem fognak zavarni. Mikor sorsukat bevégezve másodszor is elesnek, kiadják őket a hozzátartozóiknak, hogy adják meg nekik a végtisztességet mint olyan hősöknek, akik kétszer is életüket adták Franciaországért, és kétszeresen rászolgáltak a hősi érdemrendre!
Hajmeresztő gondolat, de a francia állásokban az 1916-os év mételye járta át a katonákat és tiszteket. Ha 1914-et írnánk, ha a parancsnokokban maradt volna még valami a háború előtti emberiességből, utálkozva elhárítják az ötletet. Scevolát megbüntették volna, az egységet egykettőre feloszlatják, de most az elképzelés – legalábbis az első pillanatban – dicséretesként elfogadtatott.
A francia hadsereg új „metafizikai állásai” hátborzongatóak voltak. Az sem enyhített ezen, hogy Scevola a védekezés „varázslatos eszközének” nevezte az eljárást.
Bois des Loges-tól a fejeket és más maradványokat átszállították a touli állásokhoz, Toul mellől a Pont-à-Moussonhoz, csak hogy a katonáknak ne kelljen a saját kipreparált cimboráik torz vigyorát, aranyfogait, tört kezét-lábát bámulniuk, akik most, mint ama lakoniaiak, második halálukkal néztek farkasszemet. De azért a katonáknak így is kínos volt ez, hiába, hogy ismeretlen, halott bajtársaik állnak őrt védelmükben. Akarva-akaratlan a saját halálukról képzelegtek: szétveti őket egy gránát Toulnál, aztán aszalt fejük elkerül Bois des Loges-hoz, a kezük-lábuk meg Pont-à-Moussonhoz a mímelt védvonalra. Még ilyen ziláltan és ekkora kilátástalanságban is az élő katonák viszolyogtak az ilyen hadi cseltől, de azért az alacsonyabb rangú tisztek, merő gazsulálásból a felettes parancsnokságnak, dicsérték az első álcázóegység munkálkodását, és jelentéseikben büszkén kisebbítették a saját veszteségeiket. Az elégedetlenség eközben egyre nőtt, de a buzgó álcázási kísértethistóriának valójában a német tüzérség vetett véget. Vaktában ágyúzott három-négy napon át, mint korábban. Százak adták életüket először a köztársaságért, százak másodszor is, úgyhogy hamarosan már senki sem látta értelmét a folytatásnak az állások szörnyűséges rejtegetését illetően. Összetákolták valahogy az utolsó spártaiak tetemeit, és hazaszállították. A harmadbehívott szobrászokat és kubistákat, Libion apó és Combes apó örömére, visszatranszportálták Párizsba, Lucien Guirand de Scevolát pedig elnyelte a teljes névtelenség, mintha csak ő maga is először és másodszor életét adta volna a hazáért.
Aleksandar Gatalica Belgrádban született, 1964-ben. Tizenegy könyve jelent meg, műveit eddig tíz európai nyelvre fordították le. A Nagy Háború című regényéért megkapta a 2012-es NIN-díjat és számos más elismerést. E regényének homlokterében az 1914 “különös nyáréjszakáján” jóvátehetetlenül a történelem örvényébe került emberek személyes élettörténetei állnak.
Bognár Antal író, szerkesztő, szerb és horvát nyelvből fordít. Könyvszerkesztői munkája irodalmi lexikon, helytörténeti sorozat, népi önéletírás, prózaantológia, remixpályázat, korosztályos vallomások gondozására és sajtó alá rendezésére terjedt ki. Kilenc önálló prózakötete jelent meg.
Virág Bognár Ágota könyvtáros, fordító. Az Országos Idegennyelvű Könyvtár szervezésében lebonyolított műfordítás-pályázatok, a Napút folyóirat mellékleteként megjelent szöveggyűjteményeinek szerkesztője.
