”Emlékezet nincs” (Selyem Zsuzsa: Moszkvában esik)
Pillanatnyi örömök az évtizedes meghurcoltatás közepette; nagy elhallgatások és megállíthatatlan szóáradat: humán és nonhumán nézőpontok keveredése – ezekhez hasonló kettősségek uralják Selyem Zsuzsa 2016-os kötetét. Elsőre úgy tűnhet, a Moszkvában esik tizenegy fejezetében a Beczásy-család történetét eleveníti fel; az események előrehaladtával azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a szövegek túlmutatnak az egyéni sorsokon, és Beczásyék krónikája elválaszthatatlan a 20. század nagy történelmi-társadalmi traumáitól.
Lehetséges-e új életet kezdeni a kitelepítés után? Megőrizhető-e az emberi méltóság az elnyomás idejében? Miként férhetnek majd hozzá az utódok a felmenő generációk múltjához? A feltett kérdések minél alaposabb körüljárásához a szerző izgalmas és jól motivált forma mellett döntött: Selyem Zsuzsa lemond arról, hogy könyvében kizárólag azok perspektíváját érvényesítse, akik saját bőrükön tapasztalták meg a kitelepítés mechanizmusát. Az állatok világészlelésben betöltött kitüntetett szerepét már a regényt megnyitó három mottó is jelzi, hogy aztán az élőlények a családtörténet legelejétől kezdve képviseltessék magukat, egyértelműen jelezve, mennyire szerves részét képezik mindannak, amit Beczásyék átélnek. Ebben a prózában teljesen természetes lesz az, hogy hol egy feketerigó jut szóhoz, hol egy gyöngybagoly tudósításával találjuk szembe magunkat; később a légy, a szúnyog, a kutya és a macska látásmódja is érvényesül, a sort pedig már egy öreg fenyő fogja zárni. Egyikőjük beavatási szertartást idéz fel, míg mások az elhurcoltatást és börtönéletet eleveníti fel sajátos szűrőjén keresztül.
„Emlékezet nincs, csak különálló történések vannak” – ezzel szembesül Beczásy unokája, amikor az 1989 utáni „mélyinterjú-láz” idején a nagyapát a kitelepítésről, az átélt megrázkódtatásokról kérdezi. Ám az öregember mintha nem is figyelne rá, minduntalan csak arról hajlandó beszélni, ami őt magát foglalkoztatja; az utódok ebben az esetben is ki vannak szolgáltatva a történetmondók hatalmának. A fenti idézet egyúttal arra is ráirányítja figyelmünket, hogy az események (legalábbis kizárólag emberi nézőpontból) vagy rekonstruálhatatlanok, vagy egyenesen elbeszélhetetlenek – ennek a feszültségnek lehetséges feloldása, hogy a kötetbeli kitelepítés stációit nonhumán narrátorok közvetítik. Az emberi perspektíva elégtelensége okán nemcsak teljességgel természetes, de akár szükségszerű is, hogy a kötetben különböző élőlények hallatják magukat, azt is implikálva egyúttal, hogy olyan eseményekről is tudósítanak, amelyekről egyébként más, emberi szemtanúk természetükből vagy egyéni döntéseikből adódóan nem szólnának. Másrészt viszont a választott bemutatási mód szorosan egybefonódik a Moszkvában esik főhősének jellemével is: Beczásy István ugyanis saját életét elsősorban az őt körülvevő növényeken és állatokon keresztül értelmezi.
Mindennek következménye, hogy az olvasó a fejezetek zömében meglehetősen fonák módon szembesül a kommunista diktatúra hatalomgyakorlásával. Az állatok nézőpontjában nem egyszer az ironikus megközelítésmód érvényesül: mikor Beczásyt börtönbe vetik, a cellabeli szúnyog örvendezik az új jövevényen, hiszen a régóta sínylődő rabok „őrületíze” kezd az agyára menni; ellenben az új jövevény még elsőrangú táplálék. Ugyancsak frissen ható a feketerigó vagy a légy nézőpontja, akik vajmi keveset érzékelnek a körülöttük zajló eseményekről és csakis arról vannak meggyőződve, hogy a világ egyedül őértük létezik. Selyem sokszor épít az állatokkal kapcsolatos sztereotípiákra is: a szúnyog az ember vérét szívja, a macska sokadik életét éli, a kutya pedig (Lux esetében legalábbis) hű társnak bizonyul – vélhetően nem véletlenül nevesíti a szerző kizárólag ezt az állatot; Lux a legjóságosabb nonhumán, aki gazdája elhurcolása után annak keresésére indul, és meg is találja őt.
Noha az állati elbeszélők több ponton is nagy hatással vannak az olvasóra, nehezen hagyható figyelmen kívül nyelviségük problematikus felépítése. Stílusuk tekintetében sajnos nincs sok különbség közöttük: ugyan Selyem érezhetően nagy gondot fordított arra, hogy valamiképpen elkülöníthesse ezeket a szólamokat az emberi figurák által közvetítettektől, a megszólalásmód sok esetben egyszerre nélkülözi a letisztultságot és a változatosságot. Luxon kívül mintha valamennyi állat természetéhez hozzátartozna a locsogás; terjengősségük nagyban roncsolja a regény szövetét. A felépített regiszter leginkább talán a Parti Nagy-szövegekkel rokonítható, de a Selyem-írások szlenges fordulatai („jön megint öt nap relax”, „minimálra vette életfunkcióit”, „ennyike”), kevésbé fantáziadúsak. Az elbeszélő stílusa hiába áll éles kontrasztban az elbeszélttel, hiába érezni a nyelvkeresés (és a provokáció) szándékát, mindez bizonyos idő után erőltetetté, fárasztóvá és tolakodóvá válik. Mindegyik közül legkínosabb talán a szúnyog beszédmódja: Beczásy megkínzását folyamatosan szakítja meg egy-egy eszmefuttatás előbb a climex lecturaliusok szaporodásáról, majd a helyes életvezetésről. „Ha elfogadod, a mélypontokat, és ha csupán a kék meg sárga szín áll a rendelkezésedre, egy kis kreativitással azért kikevered a zöld ötven árnyalatát, mert az élet egy utazás…”– az ehhez hasonló, a túlzás és az irónia alakzatával élő szöveghelyeken ugyan kitapintható a brutális jelenetek és a kommentárok között feszülő abszurditás, ez a beszédmód azonban mégis inkább megakasztja az olvasás folyamatát.
Beczásy például az a fajta férfi, aki a legnyomorultabb helyzetekben is képes megőrizni derűjét és nyugalmát, és egy pillanatra sem tör meg, egy pillanatra sem veszíti el belső szabadságát. Másrészről viszont érezhető, mennyire nehezen képes kapcsolódni a saját családjához. Felesége, Zina az ígéretes értelmiségi karrier helyett a szerelmet választja, majd végigkíséri férjét a száműzés évtizedeiben, miközben az anyanyelv elvesztésének keserű tapasztalatát is átéli. Lehetne folytatni a sort a gyerekeken át a bohém, sokat látott nagybácsi alakjáig – egytől egyig olyan szereplők, akikről szívesen olvasnánk többet.
A témaválasztásból fakadóan szinte törvényszerű, hogy Beczásyék történetének megírása a regény kis terjedelme ellenére rövidesen korrajzként is funkcionáljon; az univerzalitás igénye egyébként is mintha a szerzői szándék szerves részét képezné: Selyem szövegeinek java dúskál a legkülönfélébb vendégszövegekben: viccek, dalszövegrészletek, esszébetétek, parafrázisok szövik át a novellákat. Felemás sikert tudhat magáénak az intertextusok szerepeltetése. Megmosolyogtató például, amikor a Moulin Rouge-ban a Konferanszié előbb a Ki tudja merre, merre visz a végzetre, majd az I’m a pimp, I’m a thief, I’m a gangster című klasszikusra zendít rá – miközben az ifjú Beczásy egy prostituálttal múlatja az időt. Más esetben azonban jócskán találni kevésbé sikerült megoldásokat. A Manu Chao-dalszöveg részlete vagy akár a Woyzeck-átirat egyik oldalról kétségtelenül finoman árnyalja a szövegbeli diskurzust és semmi esetre sem önkényes módon kapcsolódik, és mégis, nem egyszer támad a benyomásunk, hogy az alig pároldalnyi terjedelmű novellákat szinte agyonnyomják ezek a szövegfajták, és ahelyett, hogy egy-egy jelentős pontjára fókuszálva dúsítanák a családregényt, inkább hígítják azt, ellehetetlenítve valamiféle egységes szövegvilág megképződését.
Végeredményben tehát igencsak felemás érzéseink lehetnek a könyv (újra)olvasása közben: bizonyos pontokon egyedi hangvétellel megírt szöveget olvashatunk, amely sikerrel próbálkozik meg az elmondhatatlan elbeszélésével, a lehetséges narratív módozatok felkutatásával, illetve bizonyos problémák azonosításával. Máskor viszont az a benyomásunk támadhat, hogy néhány szöveghely bizony adós maradt a letisztultsággal.
Selyem Zsuzsa, Moszkvában esik. Egy kitelepítés története, Budapest, Jelenkor, 2016
