Tett és nyelv kapcsolatáról (Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene)

Kiss Tibor Noé Aludnod kellene című regényét olvasva egyfajta „jártam már itt”-érzésem támadt, ami nem arra vonatkozik, hogy egy valós tapasztalatot ébresztett volna fel bennem. Inkább a magyar szociografikus irodalmi hagyományt idézi fel, amelynek kiemelkedő darabjai a szöveg recepciójában[1] is megjelennek, ahogyan az a kérdés is, hogy a periferikus, magára hagyott világ „irodalmiasítása” milyen újításokat mutat. Illetve, hogy vajon mennyire képes elérni az értelmiség társadalmi felelősség-érzetének felébresztését. A következőkben a fentiektől eltérő, három szintes kérdésfelvetést fogalmaznék meg, amely mentén eltérő irányból közelíthetek a társadalmi marginalizáció reprezentációjának problémájához. Értelmezésem szempontjai azokat a narrációs megoldásokat foglalják magukba, amelyek segítségével a szöveg egy periferikus világ atmoszférájának plasztikus lenyomatát hozza létre.

a periféria topográfiája

Az Aludnod kellene olvasója a pártállami diktatúra állami gazdaságának egyik területén, a telepen jár, valamikor a rendszerváltás után, és változó fókuszokból térképezheti fel a helyet és ismerheti meg az ott élő emberek történeteit. A rendszerváltás utáni telepi világ lakói a váltással járó létbizonytalanság elszenvedői, leszakadtak az intézményes hálózatról, valamint azokat a szociális normákat is maguk mögött hagyták, amelyek eddigi személyközi viszonyaikat irányították. A telep térszerkezete többszörösen is ezt a periférikus pozíciót erősíti fel. Jól körülhatárolt világ, ahova már nem jár be a busz, az üzleten és az intézeten kívül nincs intézményes struktúrája. Ugyan a tér befelé zárt, azaz nincs külső tiltás, szabály a telep elhagyására vonatkozóan – Tatár Pista, a telep őre, csak a befele tartókat ellenőrzi –, mégis nehéz kilépni onnan.

Ahhoz, hogy érthető legyen, miért nem lehet a periferikus pozícióból kimozdulni, el kell hagynunk a tér távolnézetét, amit a narratíva lehetővé is tesz: közel visz azokhoz az elemekhez (épületek, kivágott fák, funkciótlanná vált gépek, elvesztett használati tárgyak), amelyek a telepiek környezetét alkotják. Hogy csak néhány példát idézzek: „Az őrbódéban az íróasztal mellett egy fotelágy hevert. Eltört benne a rugó, összecsukni nem lehetett.” (12.) „A zseblámpából kifogyott az elem. Eltompult a fénye, Gulyás Feri lábfejéig sem világított el, vibrált, majd kialudt.” (14.) Ezek a maradékok egyben az ott élők történeteinek, traumáinak, szociális, politikai, gazdasági helyzetének nyomai, ezért leírásuk elbeszélhetővé teszi az élettörténeteiket. Ezt az utalási rendszert ismétlődő mozdulatsorok, mintázatok, ok-okozati és hasonlóságon alapuló kapcsolatok hozzák létre a lakótelep és a lakosok között: „A fenyőfák tövében egy szemüveg hevert. A vastag, fekete keret alig látszott ki a dobozok közül. Nappal lehetetlen volt észrevenni, megbújt az árnyékban. (…) Gulyás Feri veszítette el valamikor. Egy darabig kereste, de az eszébe sem jutott, hogy ellopták tőle. Végül kiváltott magának egy újat, és kétszáz forintért vett hozzá egy műanyag tokot is. Pedig a telepről semmi nem tűnt el, mindennek nyoma maradt.” (133.) A környezethez hasonlóan életüket egy hiányokkal teli maradék-lét jellemzi. Cselekedeteik funkciótlanná válnak, szociális kapcsolataik leépülnek, sematizálódnak, ezáltal a telep szűk világából nehezen találnak kiutat. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a telep topográfiája a telepiek ismétlődő életének, idejének térbeli lezárulása, mozdulatlan képként való kimerevítése.

narráció és perspektívahiány

 „Este hét lehetett. Vagy nyolc, nem számított. A telepen senki sem hordott órát, nem mérte az időt. Cigarettától cigarettáig, etetéstől etetésig, napkeltétől napnyugtáig teltek a percek.” (68.) A mozdulatlan telep leírásához az ott élők cselekedeteit képszerűen rögzítő mikronarratívák tapadnak, amelyek a hosszúra nyújtott jelenidőben ritmikusan ismétlődnek. Ez azt jelenti, hogy megeshet, több, egymást követő mikronarratívában, esetenként egy egész fejezetben egyetlen jelenbeli esemény történik (például az, hogy Gulyás Feri a fogsorát keresi, de nem találja), ami aztán újra meg újra előfordulhat más szereplők történeteibe illeszkedve. Emellett az ismétlődés érzetét méginkább fokozza, hogy a különböző szereplők cselekvéseit megjelenítő narratívák szerkezeti szempontból ugyanazt a mintázatot követik. Így a rövid történetek repetitív ritmusának a majdnem töretlensége elhomályosítja a határokat, amelyek a szövegben történő események és arcok markereit adnák. A telep atmoszféráját azért érezhetjük nyomasztónak és sötétnek, mert az idő szinte megáll a jelenben, a telepiek cselekedeteinek egyetlen szervezője a napi rutin, amelyből hiányzik a cél és a jövőbeli perspektíva. A hiány szublimációja így az állandó alkoholizálás (mint kvázi menekülési stratégia), a sötétségben való rejtőzködés és a folyamatos keresés, keresgélés.

Azonban a fent elemzett topográfia, amely a környezet elemeinek közeli szemlélését teszi lehetővé, a környezet olyan mintázatait, mozgásait láttatja, amelyek asszociatív úton vezetnek el a telepen élők személyes múltjához, egyéni traumáihoz, felszakítva az idő körkörösségét, megtörve az egyforma alakok sorát. „Kutya szimatolt a kert végében, a szél a fészer falához csapta a kampóra akasztott szatyrokat. A legkisebb zajra is felriadt. Pék Laci apjára gondolt, a férfi álmában fagyott oda a földhöz. Könnyen ment neki a meghalás, annál nehezebb volt felkaparni őt a betonról.  A pulton rozsdás satu, évek óta nem tudta elmozdítani.” (130.) – ez az a pont, ahol a tér és az idő összefonódik, a környezet magán hordozza a múlt nyomait, amely, mivel egyéni és személyes, elválaszthatja az összemosódott arcokat. De így csak a visszatekintés válik lehetővé, és ekként a repetitív jelen és a nyomokban feltörő traumatikus múlt között a perspektíva be is zárul.

a kilépés nyelvi kérdései

A perspektíva összezárulása a nyelv elégtelenségével, sematikusságával hozható összefüggésbe. A telepen élők megnyilvánulásai, kommunikációja slágerek, közhelyek sorolásává és felhívó jellegű megnyilatkozásokká csupaszulnak, amelyek funkciója csupán annyi, hogy a beszélő rábírja a beszéd címzettjét egy cselekvés elvégzésére. Ez a nyelvi szegénység pedig szinte ellehetetleníti mások és az önmaguk helyzetének megértését. Ennél fogva az interperszonális viszonyaik is sematikussá válnak. Valódi érdeklődés nélkül, puszta kíváncsiságból leskelődnek egymás után, múltjukat nem ismerve felszínes jelzőket aggatnak egymásra (pl. Tatár Pistának nincsenek érzelmei), a hierarchikus viszonyok, az agresszió a legközvetlenebb formájukban mutatkoznak meg (Szokola Bandi lányának, Szandrának a szexuális áruként való kezelése, az intézetiek megmérgezése – amit Pék Laci a kártevők irtásaként emleget). A szülő-gyerek kapcsolat, amit normatív formájában ismerünk, megszűnik. Szokola Bandi gyerekei az apjuktól elidegenedve az erdőben játszanak, Szokola Bandi szexuális érdeklődése a lánya irányában az incesztus normáját feszegeti, Tatár Pista tudatosan túladagolja beteg édesanyja gyógyszereit, halála után pedig máglyán égeti el, Gulyás Feri élettársát a disznópajtába zárja, hogy „lecsendesüljön”. Emellett a telepen élők önmaguktól is elidegenednek, nem tudják értelmezni saját traumáikat, érzéseiket, amelyek végül indokolatlan agresszióba torkollnak. Már-már egy szuperegó nélküli állapotról beszélhetünk, amit egyre inkább a vágyak és az ösztönös késztetések uralnak.

Azonban néhány szereplő reflexív megnyilvánulása, így Pék Laci, Szandra szökési kísérletei, Tatár Pista földrajzi felismerése a megértés utolsó jeleiként kimutatnak a nyelvi szegénységből. Szandra belátja, hogy ő nem ezek közé a férfiak közé való és megpróbálja elhagyni a telepet, Pék Laci pedig a telepi lét értelmetlenségét ismeri fel: „Pék Laci ritkán gondolkodott az élet értelmén, de olyankor mindig ugyanoda lyukadt ki. Arra jutott, hogy az életnek semmi értelme. Inni, kártyázni, horgászni, motorozni, megetetni a kutyákat, termeszteni a paprikát, eladni a bort, néha a telepre csábítani egy nőt. Minek. Mert ami a telepen zajlik, az nem élet.” (30) Tatár Pista a térképek tanulmányozása közben döbben rá saját marginális pozíciójukra, észreveszi, hogy a telep kívül esik a térképen, „A térkép szélén megtalálta a világ legeldugottabb településeit. Csoda, hogy nem estek le a földgolyóról. Csak egyvalamit keresett hiába az atlaszban, a telepet.” (63) Azonban ezek a szökési kísérletek, kitekintések, megértések valamiféleképpen ellehetetlenülnek, és a reflexiót a legtöbb esetben visszafordulás követi, Szandrát pedig a telep határában valaki meggyilkolja, és kivágja a szemét.

A nyelvi megismerésnek, megértésnek már csak foszlányai maradtak meg, de akkor hogyan lehetséges az önmeghaladás? Mi léphet az agresszív, sematikus, hierarchiákba szerveződő viszonyok helyére? Talán azok a megnyilvánulások, amelyekből hiányzik a strukturális logika, a rendszerező norma, a dekulturalizált, teljes mértékben ösztönös, elemi viszonyulásmódok és az érzéki megismerés. A szövegben ábrázolt, nem hierarchikus viszonyok által meghatározott szexuális aktusok ilyen érzéki átélésről árulkodnak, ugyanígy Tatár Pista elemi viszonyulásmódja – miután édesanyja testét elégeti: „Lesz mit ledarálni, kiválogatni, a hálóing fémgombjait, a deformált amalgámtöméseket. De azt már csak otthon, kesztyű nélkül. Az anyja holmijait. Az anyját, a saját két kezével.” (79.)

az irodalom emancipációs lehetőségeiről

Mindezeket összevetve, az Aludnod kellene recepciójában már felmerült kritikával szemben – mely szerint a telepen élők szegénységét feltérképező „leselkedő”, a legintimebb titkokat is láttató perspektíva illegitim –, a szöveg narrációs technikájának érdemeként tételezhetjük azt, hogy a szociális marginalizáció reprezentációja elkerüli a fetisizálás csapdáját. A környezet leírásában fellelhető nyomok és az ezekre épülő mikronarratívák egységes történet helyett nehezen követhető utalásrendszert alkotnak, amely nem engedi, hogy egy felsőbb, nagy látószögű perspektívából hozzáférjünk a telepiek történeteihez, marginális léthelyzetéhez. Így pedig nem a szegénység felületét látjuk, hanem rendszer-szintű problémákat és emberek történetét, amelyekben ezek az problémák megmutatkoznak. Ahhoz, hogy a peremhelyzet történetei láthatóvá váljanak, fokozott figyelmet, megértést és érzékenységet kell tanúsítanunk. A nyelv elégtelenségének, a deszubjektivációnak az érzékeny reprezentációját olvashatjuk, amelyre találhatunk jó néhány példát a magyar szociografikus irodalmi hagyományban – innen a „jártam már itt”-érzés, amire a bevezetőben is utaltam.

Azonban mindez csak a reprezentáció szintjén valósul meg, amelyben a telepen élők csupán a reprezentáltak szerepét töltik be. A nyelvi szegénység paradox módon a sztenderd nyelvváltozatban szólal meg, egy olyan irodalmi hagyományba illeszkedve, amely az értelmiséghez szól, és amelyből éppen a reprezentáltak záródnak ki. A szöveg nem beszél az elnyomottak nyelvén, ezért nem is szólhat hozzájuk. Vajon megelégedhetünk-e egy többnyire körülhatárolható értelmiségi réteghez szóló reprezentációval, és, ha nem, milyen lehetőségei vannak az irodalomnak arra, hogy azokhoz beszéljen, akik életét eltérő kulturális közeg határozza meg, vagy akik nyelvükben elnyomottak? A kérdés tétje valójában, ami magát az irodalmat teszi próbára, hogy a nyelvi szolidaritás, emancipáció nem elképzelhető a nyelvi normáink, irodalmi hagyományaink kockáztatása, esetleg feladása, a centrum-periféria hatalmi felosztás lebontása és az értelmiségi pozícióból való áthelyeződés, kilépés nélkül.

[1] Balázs Imre József: A perifériák perifériái. Műút, 2014–48. ÉS-Kvartett – Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene. 2015. 03. 25., Írók Boltja. Molnár Beáta: A nélküliség állapota. kulter.hu, 2014. 10.15., hogy csak néhányat említsek.

Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2015