Martti Vuorinen: Kenyér

Suomenkielinen tekti seuraavalla sivulla.
Finn nyelvű szöveg a második oldalon.

– A helyzet súlyos – mondja Riitta, és mély lélegzetet vesz. – Kimmo és Elli mellett még három embert kell kitenni.

Riitta a szakszervezeti képviselő, mindig feketébe öltözik. Most a szokásosnál mélyebb hangon beszél. A tárgyalóterem végében ülök és hallgatom. Majdnem az egész vállalat itt van, leszámítva persze a vezetőket. Csütörtök van, negyed tizenegy. A fejem hasogat a tegnapi négy korsó sörtől. Előkotorok a zsebemből egy rágót, közben arra gondolok, hogy ez a Riitta kemény nő és jó abban, amit csinál.

– És a vezetőség prémiuma? – kérdezi Kari. – Nem követelhetnénk, hogy mondjanak le róla? Riitta szerint javasolhatjuk, de mivel ez magánügy, a vezetőség nem köteles figyelembe venni a felvetést, mint ahogy nem kötelesek beavatni minket Kimmo és Elli elbocsátásának részleteibe sem. A vezér erről csak az érintettekkel tárgyal, ez csak rájuk tartozik.

Kari azóta dühös, hogy elkezdődtek a személyzeti átszervezések és érdekegyeztetések. Az első személyzeti értekezleten kijelentette, hogy még az egyeztetések előtt sort akar keríteni a teljesítményértékelő beszélgetésére, azért hogy kertelés nélkül a fejükhöz vágja a véleményét az egészről. Próbáltam oldani a feszültséget, és közbevetettem, hogy remélhetőleg csak a fejükhöz vágja és nem a fejüket.

De Kari nem nevetett, csak mereven bámult, szinte átnézett rajtam. Láttam, hogy dühös. Eszembe jutott az aznap reggel olvasott újságcikk a Helsingin Sanomatban a szélsőséges iszlám terroristákról, akik túszokat mészároltak le.

Kint süt a nap. Március közepén járunk. Nézek kifelé a tárgyalóból, fény árad be az aula nagy ablakain. Idén télen szinte alig volt hó, most az a kevés is elolvadt. Szemben, az út túloldalán van egy parkocska, ott pár napja még volt egy koszos kis hóbucka. Mára már eltűnt. A levegőben száll a por, az utcákat még nem takarítják, hisz még lehet havazás. A szemem napok óta gyulladt, az orrom folyik.

– Lehet, allergiás lettél, az néha csak úgy előjön a semmiből – mondta Riitta tegnap a konyhában, amikor kifújtam az orrom.

– Nehéz ügy – mondja Anne, aki közel harminc éve van a cégnél.

Felsóhajt, kezeit az arcához emeli és hosszasan dörzsöli a szemét. Azon tűnődöm, vajon sír-e. Mikor végre leengedi a kezét, akkor látom, hogy nem. De fáradtnak tűnik, szürkének, öregnek.

Próbálok másképp ülni a székben, de nem segít, a műbőrtől izzad a fenekem. Érdekegyeztetés. A kifejezésen morfondírozom. Eddig nem tudtam mit jelent, de most már tudom mire utal.

– Jössz enni? – kérdezi Ville kicsit később a délelőtt folyamán.

– Menjünk! – válaszolom. Gyakran eszünk a nepáli étteremben, bár elég nehéz kaja ebédre. Megegyezünk, hogy ezúttal salátázni megyünk.

– Vigyázzatok a szemetekre! – mondja Sari komolyan, amikor a kabátunkat vesszük az aulában. – Nem szabad egyenesen belenézni. A napszemüveg sem nyújt elég védelmet.

Nem értem miről beszél, de Ville képben van. Délben napfogyatkozás lesz. Ez életünk utolsó lehetősége, a következőre több száz évet kell várni.

– Inkább nézzük meg ezt, nem bírom ki a következőig – vágom rá.

Sari, Riitta és az új gyakornok felnevetnek.

Kari épp ekkor lép ki a mosdóból, ő is nevet. Az arcából ítélve mintha nyugodtabb lenne. Erik sétál oda hozzánk az aulában, csatlakozik a beszélgetéshez.

– Utoljára a 90-es években láttam napfogyatkozást a kouvolai síugró torony tetejéről. De az éjjel volt – meséli.

– Azt mondják, napfogyatkozáskor az állatok elnémulnak vagy különösen viselkednek – folytatja Erik a témát.

– Igen, ezt én is hallottam – mondja a gyakornok.

Minna lép be az ajtón és leveszi a kabátját.

– Ja igen, a napfogyatkozás – mormolja magában, majd csatlakozik hozzánk.

Ott álldogálunk az előcsarnok ablakai előtt, az emeleti irodákból is egyre többen érkeznek körénk. Ville és én már negyed órája állunk ott kabátban. Nem vagyunk annyira éhesek, és most kimondottan jólesik az aulában álldogálni, beszélgetni. Nicke és Selma is hozzánk szegődnek.

– Ammá anya arra szólít fel, hogy maradjunk bent a napfogyatkozás alatt – mondja Minna. – Szerinte túlságosan erős drámai hatással van az emberre. Az asztrológusok szerint, mivel a napfogyatkozás most az újholddal egybeesik, hatalmas változásokat hozhat majd az ember életébe, mind egyéni, mind általános szinten.

– Aha – válaszolom. Általános szinten… – gondolom magamban.

Nem tudom hogy értsem ezt. Vagyis inkább úgy értem, hogy Minna hisz az ilyesmiben. De mit mondhatnék erre én? Én azt vallom, hogy a dolgok csak úgy történnek, mi elfogadjuk, ami jön, és aztán kezdünk vele, amit tudunk. Mint ezzel a napfogyatkozással. Vagy az érdekegyeztetéssel vagy azzal, hogy ma reggel észrevettem Liina számítógépén, hogy a napokban két szobás lakásokat keresett a főváros környékén. Vagy mit tudom én.

A fény változni kezd, közelebb lépünk az ablakhoz. Én ma nem megyek haza – gondolom. Terapeutához sem megyek többet, nem bírok tovább veszekedni. Át kellene ruccannom Stockholmba? Vajon hány órakor indul ma a Viking Line kompja? És megnyitották már a nyári teraszt a fedélzeten? Elképzelem magam, amint ott ülök korsóval a kezemben. De ekkor eszembe jut az első hajóutunk Liinával. Annak már vagy öt-hat éve. Augusztusi hőség volt, sörért mentem, Liinának cidert hoztam. Ő addig a korlátnak támaszkodva várt, és a hajó után fodrozódó hullámokat nézte. Letettem az italokat az asztalra, odamentem hozzá és átöleltem.

– Titanic – suttogtam a fülébe, és arcon csókoltam.

Később szeretkeztük a kabinban, lent, a garázsszint alatt, a hajó gyomrában. De ez akkor volt. Azóta Liina meghízott és folyton szomorú. Sok minden más is megváltozott.

Mire elkezdődik a napfogyatkozás, az egész cég az előcsarnokban tömörül. Kivéve a vezetőket, ők nincsenek itt. A fény különös, mintha tavaszi este lenne, pedig tél van és dél. Elkezdjük előkotorni telefonjainkat. Valaki szerint még kamerán keresztül sem szabad belenézni, mert még úgy is károsíthatja a látást. Mi mégis úgy nézzük. A biztonság kedvéért háttal állok  a Napnak, úgy nézem a telefon első kameráján keresztül a kijelzőn a napfogyatkozást. A képernyőn éles körvonalú, ujjbegynyi méretű golyónak tűnik a Nap. Minna és Ville mellettem állnak, nézik, de ők a Nap felé fordulva. Érzem a jelenlétüket és ráeszmélek, hogy igazából valamennyien itt vagyunk. A munkahelyünkön, az előcsarnokban állunk, a nagy ablakok előtt. Csütörtök van, március, idén töltöm be a harmickettőt. A következő ilyen alkalomra csak évszázadok múlva kerül sor.

Kinyílik a bejárati ajtó. Kimmo, Elli és Johannes lépnek be. A nepáli étteremben voltak ebédért. – Áh, mindenki itt van. Hű, de érdekes a fény – kiált fel Elli és nevet. Sokszor nevet. Emlékszem, az elején egy kicsit bele is voltam zúgva, de nem tartott sokáig. Akkoriban már Liinával voltam. És most Ellit kirúgják, ahogy talán engem is. Lehet, hogy soha többé nem fogom látni, gondolom magamban. De mindezek ellenére Elli jókedvűnek tűnik, mindenkivel beszélget és nevet. Jó ezt látni. Csupa jót kívánok neki.

Kimmo, Elli és Johannes az ablakpárkányhoz lépnek, hogy kinyissák az ételes dobozaikat.

– Oh, hogy ez ilyen óriási – motyogja Johannes. – Hé, nem kér valaki ebből a naan kenyérből? –kérdezi a többiektől. – Legalább kétszeres adagot pakoltak ide. Úgysem tudnám megenni az egészet – magyarázza.

Sari, Minna, a gyakornok és még egy páran közelebb lépnek, Johannes jókora darabokat tör nekik a kenyérből.

– Hú, ez zseniális, egészen friss – kiált fel Minna.

A konyhából még többen érkeznek, kinél saláta, kinél apró harapnivalók, sajt, felvágott. Valaki megbont egy tasak csipszet és körbeadja. Következőnek egy zsemlés zacskó indul útnak. Az aulába poharakat és evőeszközöket hoznak. Elveszek egy zsemlét, kettétépem, megkenem vastagon vajjal és sajtot teszek közé. A zsemle foszlós és meleg, szétomlik a számban.

– Ez aztán a finom kenyér – mondom Villének.

Ville is elvesz egy zsemlét, beleharap, majd behunyt szemmel hosszasan majszolja. Amikor kinyitja a szemét, rámnéz és helyeslően bólogat:

– Az, nagyon jó.

Kint sötétedik, folyamatosan, de nem úgy, mintha esteledne. Különös a fény. Odagyűlünk az ablakpárkányhoz megcsodálni. Riitta bemegy a konyhába, és üvegekkel, dobozokkal, üdítőkkel, sörrel megpakolva tér vissza.

– Ezek kizárólag a tanácskozásokon fogyaszthatóak, mint kiderült a becses gazdasági osztályvezető figyelmeztető leveléből. Mi ez ha nem tanácskozás? – kérdezi Riitta kuncogva. Vele nevetünk.

Az aula hamarosan elcsendesik, jóízűen falatozunk és a napfogyatkozás különös fényeit nézzük. Egyesek a földre ülnek, eszegetnek, beszélgetnek. Elveszek még egy zsemlét, egy kevés csipszet és megbontok egy kólát. Jó érzés áraszt el, az jut eszembe, hogy felhívhatnám Liinát. Amíg el nem felejtem. De most, ahogy Liinára gondolok, úgy látom őt, mint azon a napon a hajón. Melegség járja át a testem. És bár úgy döntök, nem hívom fel, az érzés megmarad.

Mikor mindenki befejezte az evést, a homály kezd lassan oszladozni, és a fény visszatér. Mi mégis ott maradunk, mintha megállapodtunk volna, hogy ezt együtt nézzük végig, a teljes napfogyatkozást. Az üres dobozokat és üvegeket ráérünk majd később összeszedni.

Ekkor a kis parkban feltűnik egy öregasszony kopottas öltözetben. Kezében az italbolt reklámtasakja.  Korábban is láttam őt  ugyanebben a rongyos sötétzöld télikabátban. A zacskóból előkotorja a borosüvegét és a szendvicsét. Ő is előveszi telefonját a zsebéből, és a Nap irányába emeli. Ekkor észrevesz minket a pár méterre lévő épület ablakában. Először összeráncolja a szemöldökét, de utána széles mosolyra húzódik a szája. Hosszasan néz minket, vízszintesen az arca elé emeli a telefont, sokáig fókuszál. Felvillan a vaku. Visszateszi a telefonját a zsebébe. Vídáman ránkmosolyog és integet, mi pedig mosolyogva integetünk neki vissza.

Martti Vuorinen (sz. 1980) helsinki zeneszerző, szövegíró és zeneproducer.

Sütő Eszter (s. 1990) a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen szerzett diplomát finn-angol szakirányon, későbbi tanulmányait Budapesten és Finnországban fejezte be. Nagy rajongója a finn kortárs prózának és drámának. Fő kutatási területe: a férfi identitáskrízisének ábrázolása a finn posztmodern irodalomban.