Ernyőkönyv arról, mi a baj

ezek a szövegek valóban úgy születtek, mintha lenne beszélgetés

Schein Gábor esszékötetének a „közösségi tudat alfabetikus rendszerében” (106) betöltött sajátos státusáról talán azt lehetne mondani, egymagában sem prototipikus irodalomtudósi, -kritikusi, sem prototipikus politológusi gyakorlat, eszközkészlet nem elégséges a szövegek megfelelő receptálásához. Az egyetemi oktató, író, fordító szerteágazó munkásságának olyan pászmája ez a gyűjtemény, amely zömében politikai, értsd ’közösségi, társadalmi’ (és csak emellett a szűkebben vett, azaz pontosan a tágabb körű, országos pártpolitikához kötődő) témákat tárgyal. Fogalomkészlete, nyelvezete, szövegszerkesztési eljárásai ugyanakkor humán tudományosak – irodalomtörténetiek és -elméletiek, filozófiaiak –, ezeken a területeken ismert autoritásokra hivatkozik. Az 1998 és 2013 között keletkezett, különböző fórumokon publikált és most kötetté szerkesztett írásokhoz tehát jelen, csak irodalomkritika-előzményekkel bíró szöveg, néhány megjegyzés foglalata tulajdonképpen „műkedvelő” módjára, határsértők, eltévedtek, felelősség nélküli exkurzust tévők mintájára, óvatosan nyúl; kicsit frusztráltan és érdeklődve ez iránt az új helyzet iránt.

A szerzőnek van szava mindarra, amit szóvá tesz – az előszóban megfogalmazottakhoz híven a politikai közösség esztétikai alapú felfogásának talaján állva, a jog vagy etika merev (és ezen a területen mindeddig megszokott) nyelve helyett „puha, hajlékony körülírásokat” jelentve be. Az általuk hordozott reménység – mert nem törlik el „a beszéd és a valóság alapvető konfliktusának tudatát” (9), mert képesek közege lenni a nemzetteremtő közös képzeletnek, mert távolságtartásuk révén, azáltal, hogy a politikai szféra nyelvi működésmódját feltárni, parodizálni képesek, megengedik a nem várt, szubverzív értelem betörését (lásd még a mottóul választott idézetet, egy Kiss Ernő Csongornak adott interjú részletét) – arra irányul, lehessen ismét érvényes kijelentéseket tenni a közösségről – Magyarországon. Az esszék közös tartalmi eleme az ország 1989-es rendszerváltás utáni politikájának nagyon markáns, maró kritikája. A könyvcím, nem nehéz kitalálni, metaforát rejt. Az igencsak triviális kérdésre – milyen volt az idő Budapesten, amikor 1989. október 23-án Szűrös Mátyás az „ország szívébe”, a Kossuth térre gyűlt tömeg előtt kikiáltotta a harmadik köztársaságot? – adott válaszából jelképet formál. A szerző – az azt követő mintegy huszonöt év közéleti alakulása által befolyásolt – emlékezetcsalódása szerint ugyanis esett az objektíve derült napon. Schein látleletei nyomán az olvasó ezt a képet akár felhőszakadássá fokozhatja. Az egyik tét itt tulajdonképpen az volna, a pontosan általa regisztrált jelenség – hogy a napilapok „elemzői” habitusát (indokokra támaszkodó) kritikai gondolkodás helyett a puszta kritikai magatartás határozza meg – itt ne álljon.

A különböző adatokkal, példákkal kidolgozott és további helyzetfelmérésre buzdító  kép borult. Legyen szó a legváltozatosabb diagnózisokról: (politikumként felfogott) kereszténységről, a közösség beteg – elfojtó, lassított, máig traumatizált – emlékezési és felejtési gyakorlatáról, az „értelmiségi” terminus jelöltjeinek talán üres halmazáról, a sajtópropaganda által kisajátított médiáról, a nemzeti tudat szimbolikus rendszerének gyarmati vonásairól vagy „a kulturális termékek árufunkciójának kiszélesedéséről” (132). A szerző meglátása szerint (aki – itt a legjobb értelemben véve – képes több évszázad történelmi–társadalmi konjunktúrájának alakulását áttekinteni) Magyarország kontextusában mindez egyazon eredőre megy vissza: a demokrácia „nálunk csak jogi-formai keret” (6), tartalmatlansága a maga rendjén a politikának háborús gyakorlatként, dominanciaharcként való konceptualizálásából fakad. Így lehetséges a parodisztikusan lehetetlen: hogy az állam etatista berendezkedése nyomán oligarchia áll fenn, a különböző pártok pedig közösen járulnak hozzá (korporativizmus) a Sloterdijk terminusával megnevezett kleptokráciához. A túlegyszerűsítő és lényegükben üres szimmetrikus ellenfogalmakra (mi↔ők; konzervatív↔liberális) fanyalított lakosság nagy része lehetetlenedik el anyagilag, kerül mélyszegénységbe, egésze viszont identitásrövidzárlatba jut, és ahistorikus historizálással, nosztalgiával párosuló amnéziával próbálja a kollektív szégyeneket, feldolgozatlan traumákat kompenzálni. Ilyenek „metaforizálódott dátumokat sorolva – Trianon, 1944, 1956, 1968 és 1989” (38).

A kívánatos mindezzel szemben a „hamistudatok” (Mészöly) mordálylövésszerű reflexeinek a leépítése volna – „a gondolkodásnál, a kritikánál, a képzeletnél nincs nehezebb munka, mert ezt önmagunkon kell végeznünk” (18). Ezzel párhuzamos a szabadságnak állapot helyett aktivitásként való elfogadtatása és a szükséges, alulról szerveződő magatartások szorgalmazása lenne: „a parlamenten kívülről újradefiniálni a politikát.” (161) A demokratikus közérzület, szolidaritás vezethetne a jobbra fordító cselekvéshez – erre vonatkozóan a szerző egy új baloldali politika alapjainak lefektetésére nézve szolgál javaslattal. A cél új polgárosítás, új integratív politika, illetve a szociális programoknak, melyekre ez lebontható, a piac logikájával való összekapcsolása; bevonó hatású populizmus és közvetlen demokrácia.

Eddig tehát Schein Gábor anamnézise és halk megoldási javaslata („a véghez közeledve szinte retorikai szükségszerűség, hogy felharsanjon az intelem, a remény vagy az apokaliptikus reménytelenség kürtje. Én azonban nem kedvelem a rézfúvósokat” – 31). Mint a szöveg elején történt rá utalás, közéleti tartalom míves, helyenként költői nyelven kap kifejezést, világosan utalva arra, hogy a szerző a „számokkal közvetlenül nem mérhető”, a „rentabilitás algoritmusaira épülő egyetemes logikából” (70) magukat (úgymond) kivonó területek ura. Adekvát itt a Paul Celan költészetének villanásnyi elemzéséből kibomló nyelvreflexiójára (antropológiai vázának bomlása, „ahumán” jellegének kialakulása „a halált hozó beszédek ezer sötétjében” – 140) gondolni vagy arra az eszmefuttatásra, mely respublika és szabadság önmagába záródó leszármazási sorát tárgyalva kapcsolja össze Petőfit, Derridát és, fintorosan, Oidipuszt is.

Ez utóbbira való groteszk utalás azon nem túl számos helyek egyike, melyek (ide értve például a saját invencióból megszületett könyvborítót is) a humor vagy irónia regiszteréhez kapcsolhatók. Schein meglátásában „aktív felejtésről (…) valószínűleg akkor kezdhetünk beszélni, amikor képessé válunk a traumatizáló eseményt nem tragikus, hanem humoros vagy ironikus hangoltságban elmesélni.” (61) A kötet egésze valamennyire nyomasztó benyomást kelt, a minden irányú tájékozódást érintő, végig fenntartott, meggyőződéses negativitás miatt. Ennek mélypontja a következő mondat, mely a múltban való tájékozódás képtelenségéről szól: „A folyamatos jelennek ezt az állapotát prototipikusan a koncentrációs táborok foglyai élték át, mintegy előélve ezt az állapotot a ma embere számára, aki lelki értelemben az ő leszármazottjuk.” (175–176) Kérdés, hogy részese-e szerző és így olvasó is a feldolgozási folyamat valamelyik szakaszának; nem hordozza-e magában a kötet is a recens időszak társadalmi történéseinek „[m]eglepő, ám sokak által észrevett kísérőjelenségét”, „hogy eltűnőben van Magyarországon a jó politikai vicc”? (147) Vajon ez a komor, olvasót mindenképp lehúzó tónus nem állja-e útját az esztétika nyelvének, hogy az jótékony hatását ki tudja fejteni? Egyik motívum legalábbis a pátoszával azonosított Ady képére emlékeztet: „A dudva, a muhar, / A gaz lehúz, altat, befed” – „Élünk, de lábunk alatt az ország sehol. A csalóka pázsit alatt rejtett víz és iszap lappang, ki tudja, hány öl mélyen. Aki itt él, ingadozik, süppedezik eleinte, és ha egyszer azután beszakad, a mocsár lassankint elnyeli. Mennél jobban evickél, küszködik, annál lejjebb süpped. Hínárok, tóvirággyökerek fonják össze lábait.” (176)

Ide kapcsolható ugyanakkor, hogy Magyarország és a nyugat-európai államok folyamatos összehasonlítása, úgy tűnik, benne marad a sok évszázados szólamban, amely a szerző által szintén említett kisebbrendűségi komplexus bázisát jelenti. Ez a megfigyelés nem azt mondja, hogy különbségek regisztrálása (vigyázó szemekkel) nem figyelhető meg, sőt, de utóbbiaknak minden szempontú kiemelése a Nyugat kiváló ismerőjétől a fenti logika újratermelődését vonja maga után. Figyelmen kívül hagyja ugyanakkor pontosan azt a múltbeli különbséget, mely amazoknak rendszerint több időt hagyott pozitív irányú fejlődésre a mentalitások és államigazgatás terén, mint az ötszáz év óta először csekély huszonöt éve független Magyarországnak. (Ez még akkor sem felejtendő el, ha a szerző elsősorban ennek a negyed évszázadnak a fejleményeit elemzi.)

Erdélyben élő magyar olvasónak az is benyomása lehet, mennyire sajátos, hogy míg Schein Gábor könyvének potenciális olvasói között ő is ott van, például a szerző által is vállaltan összetartó erőnek számító közös anyanyelv, tehát kultúra révén, addig egyetlen más aspektusban sem kerül említésre, sőt például Románia kimarad abból a felsorolásból, amely a rendszerváltást a lakosság tevékeny közreműködésével végrehajtó államokat listázza („ami Csehszlovákiát és az NDK-t illeti, aktív részvételét sem zárhatjuk ki a régi rezsim megbuktatásában” – 112). Tény, hogy az erdélyi olvasó nem magyarországi, ennyiben nem találnak rá a fenti tapasztalat szavai (lásd a Friderikusz Sándor készítette interjút): „A realitás az, hogy ha itt élek Magyarországon, akárhol dolgozzak, nem tudok olyan pozíciót találni, ahol mindaz, amiről maga beszélt, ne érintene engem.” Tény ugyanakkor az is, hogy a fenti traumasor elemeinek egy részét erdélyiek és magyarországiak még együtt élték meg. Az említett Kiss Csongor-interjúban megfogalmazott remény („lényegében a te nemzedékednek adatott meg először az a remény, ami később nem vált valóra, hogy egy történelem nélküli térbe léphetnek be, amelyben csak magántörténetek vannak, mert a nagy kérdések megoldódtak”) pedig, és ezzel együtt a feldolgozás, majd felejtve elengedés vágya másként artikulálódik ezekben az esetekben; talán nem annyira kívánatosan vagy lehetségesen. Kérdés, hogy az ezzel való számolás felelőssége mennyire tartozik hozzá a mai magyarországi politikai gondolkodáshoz, és hogy ebben a tekintetben is ugyanannyira homogén-e, mint a szerző által láttatott pontokban.

Sokoldalú, nagyon igényes esszéket sorakoztat Schein Gábor könyve; mindenik olvasása szellemi élvezet, saját előítéletek és meggyőződések kihívása, megmozgatása, a beszélgetés megfelelő katalizátora, a buta agyonhallgatás gyakorlatilag „előállított” ellenszere. Negatív hangoltságukat a változtatást célzó, a berendezkedésre irányuló elméletibb, helyenként praktikus javaslataik ellensúlyozzák. Az esztétikai általános használhatóságáról (bár ez talán magában paradoxon) felvethető kérdést az etikai végig kitartott akarása egészíti ki, nyugtatja meg. Walter Benjamin–Schein Gábor nyomán: „mikor, ha nem ma, és ki, ha nem én?”

Schein Gábor: Esernyők a Kossuth téren. Jelenkor, Pécs, 2014.