Izsó Zita versei

Határátkelés

Kettes sorban érkeznek a faluba az emberek,
mintha mindenki tartozna valakihez.
Nyomott hagyott rajtuk a hosszú út,
egy kisgyerek szerint olyan az arcuk,
mint egy vajas felével a földre esett kenyér,
amibe beleragadt a sok piszok.
Már állni is nehezen bírnak,
harmonikaszerűen összegörnyednek,
üres tányérok szélén elnyomott csikkek,
a félelem lassan beszivárog közéjük,
víz a léket kapott hajóba,
ledőlnek a csupasz földre,
a holdat, az égre köpött, fehér meggymagot nézik.
Hamarosan elalszanak, és akkor végre elmúlik az éhség.

Hit

Átmeneti otthonod, ahova többed magaddal
és pár hálózsákkal ideiglenesen befogadtak,
régebben táncterem lehetett,
mert amikor letérdelsz, és homlokod a parkettára hajtod a reggeli imához,
egészen pontosan látod a tánccipők által belevésett karcolásokat.

Erről eszedbe jut az otthonod.
Neked egy idő után már fel sem tűnt,
de a betérő idegenek biztosan ugyanígy észreveszik majd
a falon a foltokat, amik akkor kerültek oda,
amikor véletlenül túlmelegítetted az ételt, és lerepült a lábosról a fedő,
vagy azt a helyet, ahol leesett a vakolat, mert egyik fiad
nekirúgta a falnak a focilabdát.

Imádkozni próbálsz, mint mindig, ha megpróbálod elterelni a figyelmed.
Régebben nem volt ez ilyen nehéz,
ahogy a jószágaid nyájjá,
szavaid szinte maguktól álltak össze imává,
most meg úgy érzed,
gondolataid olyan kétségbeesetten próbálnak
visszatalálni a hitedhez,
ahogy a szélnek eresztett háziállataid
is biztosan visszatérnek
elhagyott otthonodhoz még egy darabig.
Míg meg nem tanulják, hogy onnan már nem remélhetnek semmit.

 A menekülők éhségsztrájkja

Nem születtél lázadónak, de tudtad, hogy aki felismeri a lényeget,
nem teheti többé a gyerekek szemei elé a kezét.

Állítólag három nap éhezés után
a te szemed előtt is megjelenik a fekete a ló,
vagyis inkább agancsok nélküli szarvas,
nyakán hosszú póráz, amilyet a szökött kutyák viselnek
a végén jól látszik a szakadás nyoma.

A negyedik napon már a tárgyakat sem veszed a szádba,
fogysz, mégis megnő a térfogatod,
valahogy úgy lebegsz a tested fölött, mint víz fölött a pára,
a takaró alól kilógó jéghideg végtagok
pedig partra vetett bálnák és polipok
és megnyugtat,
hogy minden gondolatod, félelmed és fájdalmad nem más,
mint a test hordaléka,
és nemsokára mindent magával sodor a hús apálya.