Otthonállat

Az otthon valami más

A horog az, ami átmegy valami másba. Az otthon nem ott kezdődik, ahol becsukod magad mögött a kaput, hanem ott, ahonnan egyszer csak elindulsz hazafelé. Észre sem veszed és végiggondolod az utat hazáig az iskolából, a mezőről, a hegyről, a városból. Akárhogy is nem akarnád, hogy otthon legyél, óhatatlanul végiggondolod. És tudod, hogy hova vezet és hol. És akárhol vagy, akármit csinálsz, akármilyen messze utazol el, mindig végiggondolod, anélkül, hogy észrevennéd. Az utat hazafelé. Sohasem vagy máshol.

Csak azzal nem számolsz még akkor, hogy az idő is múlik, s az út közben nem marad változatlan. És hogy egyszer majd úgy gondolod végig az utat hazáig, hogy ott mész rajta és mégsem, hogy már idegenként érkezel. Már te sem vagy az, s a világ sem csak ennyi. Csak tudod az utat. Ezzel aztán jó darabig nem tudsz mit kezdeni. Mert ekkor lesz vége, de ekkor sem igazán. Csak átmegy valami másba.

Innentől kezdve válik képekké az otthon. A képek pedig úgy működnek, mint a horog: nem az otthonról vannak képek, hanem fordítva, a képek helyezik el az otthont, mindig máshogy. A képek a forrás, a képek a kút. Csak képeid vannak. Amikor megszületik a képi világ, onnantól te már csak idegen lehetsz. A képi világ nem hoz létre kozmoszt. Kivetülsz, bőröd van, kezed, alkatod, formád, sziluetted, emlékeid, pillantásod, gesztusaid. Ennyi.

Idegenként tanulsz bánni idegen magaddal. Önmagad háziállata leszel. Haza máshova mész.

Anyám nem

Édesanyám alszegi volt, idegen a Bernád utcában. Enyhén kanyargós volt az utca, világosbarna por, feszülten figyelte az őslakosokat, nem mondanak-e valami rosszat róla. Mondtak. Főleg nagyanyám, az anyósa. Én nem emlékszem semmire, csak a tojásrántottára, ami egyik reggel a fal oldalán landolt. Meg egy délutánra, amikor édesapám tökrészegen jött haza az Öntödéből. Nem akartam az ölébe ülni, de muszáj volt. Csámcsogott és piaszagú volt a lélegzete. Azt mondta, ő szereti a gyermekeit. Meg egy estére, amikor szintén veszekedés volt. Felakasztom magam, esküszöm, felakasztom, kiabálta édesanyám és kirohant bőgve a konyhából. Apám leült a tévé elé. Én kimentem az udvarra, korom sötét volt már, hogy megnézzem, tényleg felakassza-e. De nem mertem hátra menni a csűrhöz a sötétben. Aztán láttam, hogy édesanyám a ház sarkánál áll és cigizik. Úgy tettem, mintha csak véletlenül lennék kint, de édesanyám tudott mindent. Meghatódott, mondta később, hogy így szeretem, s hogy nem szeretném, hogy felakassza magát.

A kertkapun át ki lehetett menni a Kerektóba, ez volt a kaszálónk tó nélkül, azon keresztül a Fenektetőre. Az ösvény arra való, hogy lerövidítse az utat, itt jártak azok, akiknek Fenekalja felé volt dolguk. Édesapám a kertkapu melletti fabudiban végezte a dolgát, amikor nagyanyám éppen a kertkapun jött befelé. Mint őslakos, kötelességének érezte, hogy figyelmeztesse édesapámat, hogy amikor nincsen otthon, egy fehér Dacia szokott megállni a házunk előtt. Mármint anyám miatt. Apám akkor már nem hitt ezekben a mesékben, egy darabig hallgatta nagyanyám duruzsolását, aztán felugrott a fabudiról, anélkül, hogy megtörülte volna. És elkezdte kergetni nagyanyámat az udvaron keresztül, szaros maradt a segge, ordibált és elküldte az anyját az anyjába. Aztán így ennek is vége lett.

Én azt hittem akkor, hogy mindenki őslakos az utcában, csak édesanyám nem. Azt, hogy anyám nem, onnan tudtam, hogy nagy ritkán, amikor eljöttek látogatóba vagy valamiben segíteni a szülei Alszegből, nagyon idegenek voltak a Bernád utca 727-es szám alatt. Ők nem tartoztak oda. Olyan áperte volt a két öreg. Azt vallották, hogy mindennek van egy módja, s ha valaminek meg van már a módja, azt csak úgy szabad csinálni. Ők mindenről tudták, hogyan kell csinálni, nálunk is, amikor eljöttek. De mégse úgy állt kezükhöz a dolog, mint Alszegben.

De aztán megtudtam, hogy van több idegen is az utcában. Főleg asszonyok.

A kampó

Berni néni szatmári származású volt és két nagy tejcsarnokot hordott a mellei helyén. Éles e betűket használt, úgy rémlett, valamikor voltak másféle igényei, volt városi ízlése. Nem hivatkozott erre, csak tudtad. Másképpen köszönt, másképpen kért kölcsön. Amúgy ők sokat kértek kölcsön, de neki ez nem volt olyan természetes, őket jobban megalázta. Amikor kért, könyörgött, sőt olykor elsírta magát közben. Mert tudta, hogy rá van szorulva. Mi csak arra gondoltunk, kell ennyi és ennyi, ha máshonnan nem, hát kölcsön. Ő azt gondolta: Nincs. Muszáj kölcsön kérnem. Ebből is látszott, hogy ő idegenebb volt. Mert mi nem szégyelltük egymás közt a kölcsönt, mindenki kért mindenkitől. Ő viszont szégyellte, hogy rá van szorulva az idegenekre, akik az utcában laknak. Nem tudta, de szégyellte.

Egyébként elég hóbortosak voltak. A négy leánygyermekükről azt duruzsolták a szomszédok, hogy azért olyan kelekótyák, mert amikor megszülettek, az apjuk örömében dobálta őket föl a levegőbe és nem törődött azzal, hogy lágy koponyájukat beleverik a plafonba. Olyan boldog volt, úgy örült.

A lányok örökölték anyjuktól a hatalmas melleket és ahogy akkorára nőttek, az iskolában mindenki meg akarta markolni ezeket a vágyon túli, ősvilági tőgyeket, még a tanárok is. Ha csak nem a fejüket akarták közéjük tartani. Nekünk a fejünk volt a legnehezebb, nekik a mellük. Nem lehetett nem megfogni őket. Ószövetségi vadkecskék voltak a kelekótya lányok.

Én nem fogdostam őket, mert én voltam a szomszéd fiú. Közelebbi volt a viszonyunk, félig-meddig a védelmezőjük voltam. Persze nem lehetett megvédeni őket. Meg tudtam, hogy hamar visszakerülne anyámhoz, de főleg apámhoz, ha én is meg akarnám marcongatni. Nem másért, de előttük szégyelltem volna, hogy vannak vágyaim. A család nem a vágyak otthona. Meg én bármikor megfoghattam volna otthon, a Bernád utcában. Ezért nem fogtam meg soha. Hisz nekik én mégsem voltam annyira idegen.

És azért sem fogtam meg, mert volt nekik egy szaguk. Idegenszag, amilyen a túlamarosi cigányoké.

Az apjuk nagyon ragaszkodott hozzájuk, meg-meg fogta ő is a mellüket. Csodálta őket, örült nekik, hogy milyen szépek, milyen nagyok. Neki minden hóbelevánc volt, ez volt a szavajárása. Idegenben dolgozott, biztos ott szedte össze a hóbeleváncot. Hogy pittyogtat a purdi a színes hóbeleváncban, mondta a marokkói kapusra, amikor nálunk nézte a focivébét, mert nekik nem volt tévéjük. A lányok meg vihogtak apjuk poénjain, szégyenpír és izgalom volt olyankor az arcukon, vihogásukban koraérett zavar, mint mikor férfi bánik velük, nem csak hogy az apjuk. Az arcukon volt valami merev és makacs, kecskearcra hasonlító, hosszúkás. Messziről jöttek a kecskelányok.

Az apjuk őslakos volt ugyan az utcában, de volt egy hóbelevánca, ami az utcában másnak nem volt. Az ő anyja volt az első ember, akit láttam meghalni. A lányok apja kiabálni kezdett az udvaron: anyám meghal, anyám meghal. Akkor nem mondott semmit a hóbeleváncról. Épp kint voltam az udvaron, futottam át, és nem tudom miért, de az öregasszony egy nagy szürke lópokrócra volt fektetve az udvaron, rángatózott, de már elkezdett megfeketedni az arca. A lányok apja mondta, hogy fogjam meg a pokróc két sarkát, megfogtam és elkezdtük himbálni a fekete fejű nagymamát, amíg meg nem halt. Pár másodperc volt az egész. Mikor vége lett, akkorra odaértek a szomszédok is, én akartam volna segíteni valamit a halott körül, meg kíváncsi is voltam, de édesanyám hazaparancsolt. A kapuból visszanéztem, új volt a kerítés, festetlen még, a pokróc meg ottmaradt a szilvafa tövében, összegyűrve. Az ott hóbelevánc, gondoltam.

Aztán Berni néni megbetegedett, vagyis hát elmentek neki is otthonról. Levetkőzött meztelenre és beleugrott az udvaron lévő húsz méter mély kútba. Apámat hívták, de nem akart lemenni érte, mert azt gondolta, már meghalt, halotthoz ő pedig nem nyúl. Azt gondolta, hogy abból a kútból már nem ihatnak többet, mert belefulladt az anyjuk. De aztán hallani lehetett a nyögéseket. Kötelet kötött a kútgárgyára és leereszkedett érte. A kötél végén lógott a horog. A meztelen, kövér Berni néni derekára tekerte a kötelet, a horog lógott lefelé, apám attól tartott, nehogy meglazuljon a kötél, lejjebb csússzon a teste és a horog bele akadjon Berni néni ágyékába.

Kihúzták élve. Csakhogy a koponyacsontja berepedt.

Onnantól kezdve teljesen megbolondult, azt mondták. Eleve miért ugrott bele a kútba, ez volt a kérdés. Megbolondult, azért. Berepedt koponyacsonttal bevitték Tölgyesbe, a bolondokházába, ahonnan később kékre-zöldre verve jött haza. Tölgyesben volt egy részeges doktornő, ő vigyázta fel a bolondokat. Azt beszélték, részegen verte őket. De olyan volt a combjánál, mintha a többi bolond megerőszakolta volna. Berni néni nem tudta elmondani, mi történt, mert közben agyvérzést is kapott.

A horog azonban már előbb ott lógott a kötél végén, az ágyéka alatt. Apám, aki otthonosan mozgott mindenféle kútban, lentről figyelte, a húsz méter mély kút aljáról, hogy beléakad-e az ágyékába. Ha beléakad, föltépi a húsát, lezuhan apámra és a horog végén húscafatok maradnak. Állítólag ezt dadogta, miközben húzták fölfelé: fázom, fázom, nagyon fázom.

Nehéz ez a kép. Hosszú. Vaskampó női nemi szervvel, alulnézetből. Fázom.

És a horog ott lóg akkor is, amikor Berni nénit félholtra verik, majd megerőszakolják az elmebetegek a bolondokházában. A közelben tölgyek, kampó, hóbelevánc. A kép nézi végig azt, ami történik. Ahonnan már máshová tér haza. Soha.

Árvaanya

Hosszú volt az út, de tudtam, merre kell menni. Anyám meg tudta, hogy a temetéskor napsütés lesz, mert megálmodta. Pedig amikor álmodta, még tél volt.

Nagyanyám idegen volt Alszegben, ő Bakóból származott. Nagyapám megvette őt az anyjától, miután meghalt az első felesége. Előtte Kolozsvárra volt eladva szolgának. Járt iskolába is. Nem tudott semmit.

 És volt egy nap, október, opálos égbolttal, az utcákon félig fagyott sárban menetelnek az emberek, szekérnyomba illesztve járásukat. Az asszonyok fekete hárászkendőt hordanak. A szekerek nyikorgásán kívül csak a varjak rajban röpülése hallatszik. Ezerkilencszázötven valahányban.

A következő képen nagyanyám kéri a főorvos urat, engedjék látni Antikát, a fiút, akit szült. A főorvos úr a járványra és a szabályokra hivatkozva elhárítja a kérést. Félóra – vagy talán két nap – múlva nagyanyám a kórterem ablakából nézi, amint a nővérek apró koporsót helyeznek egy szekérre.

Maga alá temet a kép, s a varjak károgása. Sárral keveredik az októberi friss hó. Mintha filmen látnám, emlékszem erre a jelenetre. Egyszerre több kameraállásból is látom. De csak úgy harminc év múlva fogok tényleg megszületni.

És volt egy nap, talán ősz, talán tavasz, amikor tolókocsit vásárolnak gyerekparalízises lányuknak. Addig a hátukon vagy biciklin szállították, ez fárasztó lehetett eléggé. Nagyapám halántékán vastag forradást viselt. Amikor elfáradt, kifehéredett a varrat.

Miután nagyapám meghalt, nagyanyám társalkodónői a macskák lettek. Persze azelőtt is, csak titokban. Minden áron haza akart volna menni. De nem volt hová, ugyanis otthon volt. Már nem voltak otthon nála. Egy éjszaka azt álmodta, hogy Bakóban nagy bál volt, ott voltak az otthoniak, akik halottak voltak akkor már rég. Azt mondja, ott voltam én is, a régi, az otthoni halottakkal. Hogy azok közül való vagyok. Meglehet, mondom neki szemlesütve. Reggel édesanyám a lépcsőre kidobálva találta a szőnyegeket. Miközben nagyanyám az udvaron lázas összefüggéstelenséggel, de tökéletesen érthető képekben meséli, hogy mi történt a bálon, édesanyám észrevétlenül kiviszi a rádiót a szobából. Elmélete, hogy éjszaka a rádió megzavarta a fejét, azért volt Bakóban bál. Elméletek.

Az utolsó alkalommal már nagyon tudom, merre kell menni. Hazafelé tartok. Az udvaron egy őrült macskával találkozom. Hölderlin jut róla eszembe, meg az őrült Nietzsche. A macska pedig fülel. Nem hallhat semmit, a kölykeit anyám már előző nap megfojtotta egy nejlon-zacskóban és eltemette a kertben. Túl sok itt a macska. Fülel és szagol, majd szánt szándékkal nekimegy fejével a falnak. Majd a szék lábának. Majd a létrának. Majd a vödörnek. Majd újra fülel és szagol. A képzeletére hagyatkozik. A biológiai törvényt egy macska képzelete fertőzi meg. Vagyis: árvaanyának lenni. Tudja, hogy a képzelet, az sok horog és kölykei nem térnek vissza soha. De utánuk akar menni, kijutni innen, a térből. Igen, de hol a kijárat? A levegőégben nincsenek is ajtók. Neki a falnak, a létrának, a széknek. Meg akarnám simogatni, de teste, mint az ideg. Úgy nyomja neki gerincét a tenyeremnek, hogy félek, szándékosan el akarja törni. Nem lehetett segíteni rajta. A macska többet tudott, mint én, mert én csak annyit tudtam, hogy többet tud, mint én. Imádkoztam magamban minden macskakölykök árvaanyjáért. Meg a mindenért úgy nagyáltalában.

Másnap – vagy harmadnap – nagyanyám is meghalt, vagyis hát eltűnt szeméből az ijedelem, a sötétkék látomás. Már a vonatnál álltam, amikor hívott anyám. Visszafelé fölnéztem az égre. Tavaszi este, nyugodt, rózsaszín, hártyás égbolttal. A halál egy kicsit elmosódottabb kép, mint a többi. Nem gondolok az égvilágon semmire.

Két nap múlva, amikor temettük, tényleg sütött a temető fölött a nap.