Élet és írás

Márton–Simon Anna: A Zárványok regényírós regény. Főhőse (?), vagy legalábbis narrátora, Irén maga is ír, a szöveg egyik fejezete (Virágpor a gépezetben) pedig olvasható akár ennek az elkészült regénynek a részeként is. De nem csak ebben az értelemben tematizálódik írás és élet összefonódása. Irén egész életét szövegek alapanyagaként/kivetüléseként, bonyolult intertextus- és metahálók szövevényében éli/írja meg. A történések mintha éppen a megírásért zajlanának, a szereplők a díszlet részei, mindennek a történet elmondásának lehetősége, vagyis inkább kényszere ad keretet. A regény állandó önreflexív alakzatokkal zsonglőrködik, az életét témák, epizódok rendszerében látja és építi fel, minden regény-alapanyag, minden a megírhatósága értelmében tételeződik.

Hart Edina: Nem az őt körülvevő világot írja meg, hanem a megírás lehetőségei szerint rendezi a valóságot. Nem az emberek és tapasztalatok alakítják az írást, hanem a megírhatóság szerint interpretálja az életét. Az életéről úgy beszél, mint íródó és írható szövegről. Néha úgy tűnik, hogy Irén írja meg a szereplőit, úgy bukkannak fel és tűnnek el, ami a történetnek a leginkább kedvez. Ő ír nekik múltat, az események úgy alakulnak, hogy a szövegstruktúra szempontjából épp a megfelelő pillanatban záródjanak le egy keretes történetként. Máskor épp ellenkezőleg, azt a benyomást kelti, mintha Irénnek semmilyen befolyása nem lenne saját szereplőire, akik kedvük szerint beleírják és kiírják magukat a történetből, és ellenállnak annak, hogy regényszereplőkké írják őket.

Márton–Simon Anna: Irén a saját történetének megírásában próbálja megtalálni, vagyis inkább megteremteni önmagát. Az önkeresés története is lehetne a regény, a szokásos tanmesés konfetti-eső nélkül, hiszen ez az én-építés, ez a másokhoz, mások róla alkotott képéhez és saját, állandóan változó önértelmezéséhez viszonyító gondolkodásmód nem jut túl az átmenetiségen, bizonytalanságon, megreked valahol ebben a köztes, definiálhatatlan állapotban. Irén a naplóiban megírt énjeihez hasonlítja önmagát, apjához, Csurihoz, Marci Irén-képéhez (ez még hangsúlyosabb például a Marci által készített fotóknál), saját tükörképéhez, ahhoz, ahogyan meglevő dobozok felől definiálják (nő, nem eléggé nő, bölcsész, hobbi-drogos, író, művészlélek, stb.) Ezekben az összehasonlításokban pedig mindig van valami elcsúszás, a különböző én-lehetőségek nem teljesek, vagy egyáltalán nem használhatóak. Az írással próbálja ezeket egymás mellé tenni, egymásba olvasztani, a regényírás itt nem csak az önmegmutatás lehetősége, vagy kötelező bölcsész-ábránd, inkább az önmegtalálás, a zárványból való kijutás esélye. Arra a kérdésre, hogy miről szól végülis az a régóta készülő regény, csak ennyit mond: Tulajdonképpen passz. Későbbi válaszában a regény téma-lehetőségei közt kettőt emel ki: pasik (mert önmagát már unja) és a narkó (a világot összetartó malter). Viszont minden valahogy önmaga megírásához vezet vissza.

Szólamok és intertextusok

Márton–Simon Anna: Minden szereplőhöz hangsúlyosan egyéni beszédmód társul. Csuri túlpörgetett szlengben beszél, Vladimír adys mellveregetéseket olt saját magát és az egész világot ostorzó kiselőadásaiba, Irén pedig a maga szétreflektált, nagyon bölcsész stílusában görgeti a narrációt. Az ő szólama válik a többi hang ütközési területévé – Irén néha mintha Csuri hangján szólalna meg, vagy Marcitól kölcsönözne – a szereplők hangjai, akárcsak az intertextusként megjelenő klasszikusok, belesimulnak Irén beszédébe, a személyes és nyelvi érintkezés intenzíven összefonódik.

Hart Edina: Az intertextusok és irodalmi utalások hangsúlyozott jelenlétének azért jó nagyobb figyelmet szentelni és azért nem érdemes egyszerű újrakontextualizálásként értelmezni, mert a regényben az irodalom, az írás állandóan tematizálódik egy bölcsészlány narrációja során, aki teljesen otthonosan mozog ebben a közegben. Nem csak tanul és beszél az irodaomról, de az életét ez alapján rendezi be, az irodalmon keresztül értelmezi az embereket és a történéseket, ezt felhasználva reflektál rájuk. A Berzsenyihez fűződő, természetét tekintve inkább testi vonzódása, mely nem értelmezhető egyszerűen a kedvenc költő iránti rajongásként, és az, ahogyan a saját regényének megírásához viszonyul, egyértelművé teszi, hogy a már-már testi tapasztalatként megélt irodalom mennyire fontos szerepet játszik a narrátor életében.

Márton–Simon Anna: Mivel Irén szólama gyakorlatilag magába öleli a többi szereplő hangját, az általa írt regényrészlet, Csuri története már nem az ő hangján, hanem egy Irén nyelvén átszűrt Csuri-szlengen íródik. Éppen ezért Csuri saját perspektívája nem is igazán a sajátja, inkább Irén Csuri-képe. Mikor Irén más valaki történetét próbálja elmesélni, akkor is a sajátját írja tovább. Csuri a regényírási kísérlet tökéletes alanya – a közte és Irén közti hasonlóság többszörösen megjelenik. Kettejük viszonya mégsem harmonikus egymásra találás. Minden hasonlóságuk ellenére úgy érzik (vagy legalábbis Irén), hogy nincsen bennük a narkón kívül semmi közös.

Tér és idő

Márton–Simon Anna: A regény tere és ideje is csúsztatásokkal működik. Az alapvetően emlékeket újraíró történetben az időn való átfutás, vagy abban való tapicskolás, a nem lineáris és nem mérhető idő szintén állandó témája Irén gondolatmeneteinek. A történet kezdetén a narrátor-szereplőnk szaladni kezd. Az ismerős terekben történő mozgás valahogyan az időn való átrohanássá alakul, a szaladás és az emlékezés szorosan összekapcsolódik, a Csurival kötött barátságban is fontos szerepet kap a közös futás, a regény utolsó fejezetében pedig ugyanez a mozgás ismétlődik/folytatódik. A tereket kulisszaként, díszletként felfogó, azt alakítani, szétszedni és újrarendezni képes világlátás jellemző a regényre. Mint minden, az őt körülvevő tér is regényének lehetséges anyagaként tételeződik, mitizálódik, vagy éppen kibillen. Vannak terek, amelyek végtelenül megsokszorozódnak (mint a Nádas diszkó), átalakulnak, vagy eleve annyira szürreálisak, hogy valóságosságukon gondolkodni nem is érdemes (a buszút állomásai, vagy Amathunt).

Drogos-regény

Hart Edina: A regény értelmezése során elég nyilvánvalóan adja magát a drogos-regény olvasat, azonban a Zárványok esetében nem tipikus drogos-regényről van szó. A szereplők többsége jó családból származó „hobbi narkós”, akiknek az élete a legnagyobb rendben van és a lázadás látszatának fenntartása céljából, vagy egyszerű élvezeti cikként fogyasztanak kábítószert, akár csak szusit vagy jófajta borokat. Az egyetlen valódi kemény drogos szereplő Csuri, aki úgy tűnik, az Irén által írt regényben központi figura. A Zárványok kábítószerezői viszont (ahogy azt a narrátor is kifejti) nem sokban különböznek az átlagos emberektől, akik koffein-, nikotin-, adrenalin-, szénhidrát- (lángos) vagy nyugtatófüggők. Ezek a függőségek a lehető legtermészetesebben tartoznak hozzá a életükhöz, és a társadalom által teljes elfogadásban részesülnek. Ezért a drogos-regény olvasat félrevezető lehet. Viszont beszélhetünk függőségregényről (ha már mindenképp tipologizálni szeretnénk), amely a “mindenki függ valamitől” elképzelést és a Fight Club típusú művek által sugallt általános fogyasztói társadalom kritikájának sémáit  mozgatja.

Szendi Nóra: Zárványok, Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2015.