E. M. meséskönyvéből
Nem érzi a bántó szándékot, és nem tud repülni. Feje
lefittyed, a kés pengéjét tollába törlik. Csámcsog az éj
szája, zabálja egérszürke, komoran csüngő felhőit.
A semmi-tél kocsonyás csendje remeg a háztetők
fölött. Alatta barna füstleplek. Ha lenne fény, akkor
hamu áztatta lucsoknak sejlene, ahonnan szabadulni
kéne. Most szurokfeketén csillog, akár porcelántál
alján alvadó vér. Egyben mozog, rezeg. Hiába izmos
a sötét, érkezik a késői járat, mint tisztító északi
fuvallat a források felől. Zihál, sziszeg, átjárja
a lelket. Aztán a kölcsönfény is kihussan. Vadszelek
zsolozsmáznak. Sorra jönnek, eggyé vált velük a
szemfedél, arcukon kék kristályfürtök, gálicos sók
évek óta gyűlő maszkja. Kék, nem lila. Kék, mint
a túlvilág káprázata. Már apám borostája, haja is
ezüst-kék, szemében kékeszöld érmeként szikráznak
a bogarak. Kék tüdő. Kék húsfalak. Kék tyúkhúsleves
csurgatott galuskával. Kék kosztos csészéből kanalazza
ki. Nálunk a tyúk nyakát ő szokta elvágni. A nyúlét is.
De e kékből rakott telepen nincsenek nyulak. Csak egy
néma kutya fagyos szemekkel.
